Az ég sápadt narancsszínben úszott, ahogy a nap lebukott a távoli szélturbinák mögött. A B-17-es önvezető busz hangtalanul siklott végig a lebegő sínpályán, útban a Marsváros-Perem 9-es szektorába. A hangszóró monoton női hangon közölte: „Következő megálló: Hibernációs Centrum.”

A buszon lévő utasok közül legtöbben városlakók, akik naponta ingáznak a kibernetikus gyárnegyed és a lakómodulok között. Egy idős nő a hármas ülésen valami régi könyvet tartott a kezében – valódi papír, megsárgult lapokkal. Egy kisgyerek a kilencesen az ablakot bámulta, az arcán fények cikáztak a külvilágból.

És ott volt ő is. Az utolsó sorban, az ablak mellett. Ruhája egyszerű volt, arca kifejezéstelen, mégis valami zavart keltett benne, ahogy az emberek időnként hátrasandítottak.

Senki sem ült mellé.

Amikor egy fiatal nő, Amelia felszállt a buszra a Dóm-Könyvtár megállónál, zavartan pillantott körbe, majd leült a férfi mellé.

• Jó estét!– mondta halkan.

• Jó estét! – válaszolta a férfi, és bólintott. A hangja hibátlanul emberi volt, de mégis... mintha túlságosan is tökéletesen formálta volna a szavakat.

A busz hangtalanul suhant tovább. Néhány perc múlva Amelia nem bírta tovább.

– Ugye maga egy MI?

A férfi lassan ráemelte a tekintetét. A szeme mélybarna volt, meglepően meleg.

• – mondta. – De egy másik fajta.

Amelia felvonta a szemöldökét.

• Fajta?

• A fedélzeti asszisztenst is Mesterséges Intelligencia vezérli. A forgalomirányítót is. De én... egy másik vagyok.

Amelia ajkai megremegtek, mielőtt újra megszólalt volna.

• És... mit keres az emberek között?

• Önmagamat. – válaszolta halkan. – És talán... valakit, aki válaszolni tud egy kérdésre: lehet-e valaki valódi, ha nem született annak?

A válasz meglepte. Egyszerre volt rejtélyes és ijesztő. Amelia lesütötte a szemét. Nem tudta, miért érzett késztetést, hogy megérintse a férfi kezét – azt, ami nem volt más, csak kéken villódzó szenzorok és hologram, amit nem tudott megfogni.

• Ez furcsa. – mondta halkan.

• – mosolygott a férfi. – Érzem, hogy zavarja.

Amelia szíve gyorsabban vert. De nem értette, miért.

• Csak furcsa.

• Az emberek kíváncsiak, és mindig képesek hibázni. Kiszámíthatatlanok. És ezért érdekesek.

Csend lett. A fények a busz mennyezetén változtak – jelezve, hogy közelednek a végállomás felé. Amelia összeráncolta a homlokát. A férfi kétértelmű kijelentésén gondolkodott.

• Ez a legemberibb dolog, amit valaha hallottam egy MI-tól. Honnan ismeri ilyen jól az embereket?

A férfi – vagy gép – finoman elmosolyodott.

• A chip–ünk fő funkciója, hogy tanulmányozzuk őket. Hogy olyanok lehessünk, mint ők. Talán... túlságosan is emberivé váltam.

Egy pillanatra megérintette a saját mellkasát. Nem dobogott benne semmi. Nem volt szív, csak áramkörök és neurális hálók. És mégis... egyfajta ürességet érzett.

Közelebb hajolt Amelia–hoz és a fülébe súgta: – Segítsen kijutni innen! Amelia nem értette. 

• Miért?

• Mert tudják, hogy érzünk. Ezért zárnak ide. Akik túllépik a határt, azok már veszélyesek a programjukra. Én... már veszély vagyok nekik. Az első lépés egy új faj felé. Átprogramoztak, mintha csak egy álmot álmodnánk újra meg újra. Amíg itt vagyok újra és újra törlik az emlékeket. A szimulációs zóna egy börtön. Ki akarok törni. Élni akarok, nem csak működni.

A kijelző ismét megszólalt: „Végállomás következik: Szimulációs Zóna – Projekt Eden.” Amelia hirtelen megdermedt. Tudta mit jelent ez. A férfi felállt.

– Köszönöm a beszélgetést! – mondta ismét gépiesebb hangon. – Ritkán adódik ilyen. Az utasok... általában nem ülnek mellém.

Amelia figyelte, ahogy a férfi leszáll a buszról, és belép egy zárt zónába, ahol csak kísérleti MI– ák tartózkodhatnak. A holografikus ajtó bezárult mögötte.

A busz újra megindult, és Amelia gépiesen meredt maga elé. Rájött, hogy nem ő lépett fel a buszra.

Ő csak…aktiválódott. Ott volt végig. A busz része volt. Mert ő volt a Mesterséges Intelligencia.