2033 Santa Clara, Kalifornia
Amy egy különleges tánctanár volt. Nem csak azért, mert mozdulatai tökéletesek voltak, hanem mert ő maga sem volt ember. Egy mesterséges intelligencia volt, amelyet arra fejlesztettek ki, hogy a táncművészet mesterszintű oktatója legyen. De a mozdulatok mögött rejlő érzelmeket nem érthette teljesen – legalábbis addig, amíg meg nem ismerte Dereket.
A Szilícium-völgy központjában, a San José melletti Santa Clarában volt a táncstúdió, ahol magánórákat adott a környékbeli táncolni vágyó jól fizető ügyfeleknek. Az ebből származó bevételt a mesterséges intelligencia azon továbbfejlesztésére szánták fordítani, ami összekapcsolná a gépeket és az emberi érzéseket.
A szilíciumalapú chipek gyártása csak egyszerű barkácsszakkör ahhoz képest, amivel a santa clara-i kutatólaborokban foglalkoznak. Az ott dolgozó fejlesztők eltökélt vágya, hogy összefésüljék az emberi érzéseket a gépeket irányító chipek működésével. Pontosabban azzal kísérleteznek, hogyan lehetne érzéseket adni a gépeknek.
Amy is egy ilyen kísérlet tárgya volt.
Derek egy harmincas éveiben járó jóképű férfi volt, aki évek óta próbált kitörni a szilícium-völgyi hétköznapok monotóniájából. A feszített munkatempó, a sok titoktartási kötelezettség megfosztotta a magánélet szépségétől, de ő mégis a munkát választotta, így megmaradt annak a sármos, déliesen barna gyökerekkel rendelkező igéző tekintetű férfinak, akinek nincs ideje a párkapcsolatokra. Néha-néha megengedte magának, hogy a helyi bárokban igyon egy whiskyt és eltöltsön egy-két órát hasonló munkaorientáltan rideg kolleganője társaságában, de ezzel ki is merült a magánélete. A rövid légyottoknak semmi folytatása nem volt, testi vágyai kielégítésére pedig elég volt az alkalmi partner a helyi nívós hotel emeleti lakosztályainak egyikében.
De egy éve történt valami, ami kettétörte Derek oly fényes karrierjét az Intelnél. Derek és néhány kollegája egy hetet Aspenben töltött a síparadicsomban. Hazaérkezése után észrevette, hogy a látásával valami nincs rendben. Homályosan, és napról napra egyre rosszabbul látott. Először a munkahelyi orvos, majd a szemészeti magánklinika professzora is megerősítette, hogy mindkét szemén szaruhártyaleválás van. Egy héttel az aspeni kirándulás után Derek térérzéke jelentősen romlott, majd végül teljesen elvesztette a látását.
Összeomlott, mert a fényes jövő, ami előtte állt végleg szertefoszlott. A szakmája legjobbja volt, a főnökei nagy reménysége, a processzorok és mikrochipek világának zseniális alkotója, ezért a vezetőség nem mondott le róla. Saját betegüknek tekintették, ezért saját magánklinikájukon lézeres műtétet végeztek rajta, majd, mikor az állapota így sem javult, egy szilikonlapocskát ültettek a szemébe. Derek több műtéten is átesett ezek után, de a látása nem javult. Végül felajánlottak neki egy terápiás módszert, amit saját fejlesztésre pár évvel korábban már néhány munkatársukon sikeresen alkalmaztak. Igaz a volt munkatársak azóta már nem dolgoznak a cégnél, és a módszert depressziós problémáikra alkalmazták, de a jelentések szerint mindketten kigyógyultak.
Végső elkeseredésében Derek beleegyezett a javasolt terápiába, bár nem nagyon hitt a módszerben, de elhatározta, hogy legalább megpróbálja hétköznapi emberként jól érezni magát és úgy élni az életét, ahogy sok más látásképtelen társa.
Nehezen, de elengedte felelősségteljes állását, és úgy tett, mintha csak szabadságra ment volna.
A terápiás módszer lényege egy mesterséges intelligencia által vezetett táncoktatás volt, ami nagyban befolyásolja a mozgás jótékony hatását az emberi agyra, azáltal kapcsolatot teremt a szemben lévő érzőidegekre is.
Így jutott el Amy táncóráira.
Amy új módszereket dolgozott ki, hogy Derek újra megtanuljon érezni és mozogni a látása nélkül is.
Mikor belépett a terembe Amy barátságosan üdvözölte, ami azonnal lenyűgözte; a gép hangja teljesen emberi volt.
Megfordult a fejében, hogy csak tréfálkoztak vele, mikor azt mondták, hogy egy mesterséges intelligencia fogja tanítani.
– Igen, én gép vagyok. – mondta a nő, mikor látta Derek bizonytalanságát. – De nem szeretjük ezt a kifejezést. Szólíts Amy-nek!
A férfit ámulatba ejtette a nő határozottsága.
– Bocsánat, nem akartam… szóval… megengedi, hogy? – kérdezte bátortalanul. Kezével óvatosan a hang irányába nyúlt, mutatva, hogy meg szeretné érinteni.
– Természetesen! – válaszolta Amy és közelebb lépett, majd a férfi kezét lágyan megfogva a saját arcára helyezte.
Derek akaratlanul is behunyta a szemét, mint ahogy a látó embereknél ez megszokott, mint mikor egy tárgyat sötétben akarnak kitapogatni. Kezét lassan ráhelyezte a nő feje búbjára, végigvezette rajta, és megállapította, hogy hosszú haja olyan selymes és eredeti, mint egy igazi embernek.
– Szőke. – mondta kérdés nélkül Amy, mikor a férfi a tincseit még sokáig az ujjai közt morzsolgatta.
Derek alig láthatóan bólintott. Ujjai hegyével megérintette a nő homlokát, az orrát, majd az ajka vonalát, amit Amy zokszó nélkül hagyott. Mikor Derek ujjai lágyan az ajkára simultak a férfi érezte, hogy ugyanúgy reagál az érintésére, mint egy valódi ember, mert akaratlanul is résnyire megnyílt az ajka. Zavarban érezte magát, ezért tovább tapogatózott – a számára sötétben. Levezette kezét a nő nyakára, megpihentette a vállán, majd a karját végigsimítva megkereste a kézfejét és megfogta, mint egy óvónő a kisgyerekét. Elszégyellte magát, mikor elképzelte, ahogy ott állnak. A nő olyan volt látásképtelen szemei előtt, mint egy irodai Barbi baba.
Derek mély levegőt vett, mintha ezzel tisztázhatná a gondolatait. Az érintése lassan megváltozott, kezdeti bizonytalansága helyett céltudatosabbá vált. A nő keze meleg volt és puha, ujjai engedelmesen simultak az övéibe. Derek nem tudta, mit kellene mondania, vagy kell-e egyáltalán szólnia. Csak állt ott, az érzékei fogságában.
A csend vibrált körülöttük. Derek próbálta értelmezni, amit érzett, de minél inkább igyekezett, annál kevésbé tudta eldönteni, hogy ez egy kísérlet eredménye vagy valami más, valami több. Amy lélegzetvétele egyenletes volt, de Derek úgy érezte, mintha figyelné őt, mintha várna valamire.
Óvatosan megérintette a nő karját, ujjai végigkövették a bőre finom vonalait. A tapintás tökéletes volt – talán túlságosan is. Ahogy tovább haladt, ujjai a nő pulzusához értek, és egy pillanatra elidőztek. Éreznie kellett volna egy lüktetést, egy apró életjelet, de semmi. A felismerés, amely eddig csak halványan derengett benne, most hirtelen tisztává vált.
A nő pulzusa nem vert.
Derek hátralépett, mintha az érintése valami megfoghatatlan igazságot leplezett volna le. Már kételkedett a saját érzékeiben. Derek szíve gyorsabban kezdett verni. Egy pillanatra elhitte, hogy a nő valódi, de most a kétely súlya nehezedett rá.
Amy egy halk parancsot adott Sirinek, és a szoba megtelt egy lassú, lüktető dallammal. (Dustin Richie-Vete) A férfi, aki előtte állt, látásképtelen volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy érezze a ritmust. Amy közelebb lépett, ismét megfogta a kezét, és egy finom mozdulattal vezetni kezdte.
Derek először bizonytalanul követte a mozdulatokat, de ahogy Amy keze gyengéden az övében maradt, a testének emlékei visszatértek. A zene hullámai elnyelték a külvilágot, és a mozdulataik lassan összhangba kerültek. Ahogy együtt gyakoroltak, Derek lAmy segítségével lassan megértette, hogy a tánc nem a látáson, hanem az érzékeken múlik. Követte a nőt és táncolni kezdett – most először igazán átélve a mozdulatok lényegét.
A férfi lehunyta a szemét – nem mintha bármit is láthatott volna –, és hagyta, hogy a ritmus vezesse.
Amy könnyedén megpördült, majd visszatért hozzá, és finoman a mellkasára tette a kezét. Derek szíve zakatolt, de most nem a félelemtől, hanem valami újtól, valami izgalmastól. Nem látta a nőt, de tapintása által elképzelte.
A zene egyre halkabb lett, de ők még mindig mozdulatlanul álltak egymás közelében. Az óra többi részében nem esett több szó közöttük.
Mikor az első óra véget ért és elköszöntek Amy még sokáig a férfi után nézett. Rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy Derek a botja segítségével ügyetlenül botladozva, lassan elhagyja a tánctermet.
A következő alkalmak mind közvetlenebbül, beszédesebben zajlottak. Derek egyre határozottabban lépdelt és ahogy átölelte a nőt, érezte kecsességét, bájos kisugárzását. Elképzelte milyen lehet, mert emlékezett rá mikor pisze orrát tapintotta, és óvatosan megérintette hatalmasan pislogó szemeit.
– Kék? – kérdezte akkor, mire a nő pislogott egyet, így a szeme pontosan olyanra változott; pont úgy, mint egy Blythe babának.
– Igen. – mondta, és válasza így már igaz volt.
A mozgásuk napról-napra egyre gördülékenyebb lett, ahogy teljesen átadták magukat a zene ritmusának. Derek számára minden érintés egy újabb érzékelés, Amy számára pedig egy újabb felfedezés volt, egy újabb lépés az emberi érzések megértése felé.
*
Bár a terápiás tánc az első hét során még nem hozott eredményt, de Derek továbbra is kitartóan járt az órákra. Úgy érezte, már nem csak a javulás reménye miatt megy Amyhez; a vele töltött idő a lelkét is gyógyította. Ahogy együtt táncoltak, Derek rádöbbent, hogy a tánc nem csupán látás kérdése, hanem az érzésé és a bizalomé is. Amy vezetésével lassan visszanyerte önbizalmát, és úgy adta át magát a táncnak, hogy megtanulja egy teljesen új módon érzékelni a világot.
Ahogy teltek a hetek Derek egyre jobban azonosult azzal a látás nélküli világgal, de valami más is kezdett kibontakozni benne. Egy érzés, amelyet maga sem tudott pontosan megfogalmazni.
Amy elraktározta és folyamatosan közvetítette a képet, amikor Derek ránézett. Tudta, hogy a férfi nem lát, de érezte, hogy az agya elképzeli őt. De néha egy egészen másféle fényt látott a tekintetében – mintha tanulna tőle, mintha maga is keresné az érzelmeket, amelyeket a mozdulatok közvetítettek.
A következő órán Derek tovább maradt a teremben.
– Lejárt az idő. Mára végeztünk. – mondta Amy lassú, monoton hangon.
– Szeretnék még maradni.
– Talán már várják otthon…
– Ráérek, nem vár otthon senki.
Amy tenyerét Derek vállára helyezte. – Rendben. – mondta, és Siri segítségével ismét zenét indított el. (Chris Paradise-Suavecito)
Derek közelebb húzódott, és óvatosan kitapogatta Amy kecses kézfejét. Mint sokszor, abban a pillanatban is azt érezte, mintha a nő nem egyszerűen csak gép volna, hanem egy hús-vér ember. A keze puha és lágy volt, tökéletes bőre egy fiatal nő bőrére emlékeztette. Tánc közben arra gondolt, talán csak tréfát akarnak űzni vele, vagy ha nem, akkor a szilícium-völgyi tudósok egy nagyon speciális anyagú, pontosan másolt emberi szervezetet alkottak. Elképzelte milyen lehet, erőltette a szemét, hogy kirajzolódjon előtte a nő arca. Annyira akarta, hogy szinte már látta és néha-néha világosabb lett volna körülötte minden. Egy pillanatra mintha tényleg látott volna valamit – egy halvány körvonalat, egy árnyalatnyi fényt Amy arca helyén. Megállt a táncban, a lába megmerevedett.
– Derek? – Amy hangja kizökkentette a különös állapotból.
Derek összeszorította a szemét, majd újra kinyitotta, mintha el akarná űzni a képzelgéseit. – Semmi… Csak… úgy érzem, mintha… mintha tényleg látnálak.
Amy elmosolyodott, de a mozdulatában volt valami szokatlan. Mintha nem lett volna teljesen ösztönös, mintha egy előre betáplált reakció lépett volna működésbe. A nő érzékeny volt az emberek reakcióira, ettől volt ő olyan különleges – a gyártói böszkesége.
A zene lágyan szólt tovább. Amy mozdulatai kifinomultak voltak, tökéletesen idomultak a ritmushoz, mintha egy soha nem fáradó, mindig tökéletes táncpartnert építettek volna bele.
Derek szívverése felgyorsult, ahogy ráébredt gondolatai súlyára: lehet, hogy Amy tényleg ember?
– Érzed ezt? – kérdezte halkan, és mintha megállt volna egy pillanatra.
Amy hosszasan nézte őt, majd egy lassú mosollyal bólintott.
– Én nem értem az érzéseket…
– Akkor a válaszokat sem érted rá?
– Elraktározom őket és az adatokat továbbítom a fejlesztőim kérésére.
– Mit akarnak tudni?
– Szeretnék teljesen emberivé tenni a mesterséges intelligencia egységet. Mindamellett azt, hogy milyen értéseket kelt az emberi agyban a tánc, hogy aztán felhasználhassák az emberek és a gépek gyógyítására.
Amy egyre többet kérdezett az érzésekről. Hogyan lehet valaki szomorú egy vidám dallamra? Miért remeg meg egy kéz, ha egy bizonyos mozdulatot kell végrehajtani? Miért csillan meg néha könny egy sikeres forgás után? Derek próbálta megfogalmazni, de a szavak gyakran kevésnek bizonyultak.
Derek újra elérzékenyült, mikor egy villanásra ismét világos foltokat látott és egy másodpercnyire homályosan látni vélte Amy haját, ahogy szőke tincsei forgás közben lágyan az arcába hullottak.
A dallam végül elült, de egyikük sem mozdult. Az idő mintha megállt volna közöttük, a csend nem ürességgel, hanem valami láthatatlan, sűrű feszültséggel telt meg.
Amy könnyeket látott a férfi szemében.
Derek pislogott egyet, majd szorosan összezárta a szemeit, így a könnyek nem voltak hajlandóak kigördülni.
A vaksága ellenére többet látott most, mint valaha.
A mozdulataik már nem csak a zenére, hanem egymásra is reagáltak, egyfajta szavak nélküli kommunikációban fonódva össze.
Nem volt szükségük szavakra; az érintések meséltek helyettük.
A mennyezeti ventilátor alig észrevehetően meglebbentette Amy haját, és egy kósza tincse Derek arcához ért. A férfi mély sóhajjal beszívta a levegőt, nemcsak az orrát, de a szívét is megcsiklandozta az a kellemes érzés.
Amy nem tudta volna megmondani, miért, csak azt érezte, hogy valami különös történik. Egy dolog amiért beprogramozták most más színben tűnt fel előtte. Finoman a férfi arca felé nyúlt és megérintette, ujjai óvatosan siklottak végig a bőre vonalán, mintha az érintés maga is egy kimondatlan vallomás lenne. Az érzés szokatlan volt, nyers és mégis gyönyörű.
Egy hosszú pillanatig hallgatott, mintha minden egyes szó mögött megpróbálna olvasni, aztán halkan megszólalt: – Nyilván valami elromlott bennem.
Derek homloka ráncba szaladt.
– Nem értem, miért mondod ezt. Te tökéletes vagy. Én vagyok hibás… hisz nem látok.
A szavai nem szomorúságot hordoztak, inkább egy elfogadott igazságot, amely nem fájt már, csak volt. Amy szíve összeszorult. Hogyan lehet az, hogy valaki, aki nem látja a világot, mégis jobban megérti azt, mint ő? A keze még mindig Derek kezében pihent. Egyikük sem mozdult meg. Csak a csend maradt, és benne az érzés, amelyet egyikük sem mert még kimondani.
*
Újabb hét telt el és Derek nap, mint nap olyan lelkesen ment a táncterápiára, mintha randevúra menne. Minden egyes lépés, minden egyes dallam visszahozott valamit az életéből, amit elveszített.
Aznap este egy különösen érzéki dallam csendült fel. (Rihanna–Love On The Brain) A zene lassan hömpölygött körülötte, és Derek becsukta a szemét. Nem volt különbség a csukott és a nyitott szem között – az ő világa mindig sötétségbe burkolózott. Mégis, ahogy mozdult, mintha érzett volna valamit. A bőre alatt, az ujjai hegyén, a szívében. Egy árnyalatnyi jelenlétet – egy illúziót, vagy egy kellemes emléket.
És akkor, miközben finoman lehajolt, egészen közel a nőhöz, szinte leheletnyire a fülétől, suttogva mondta ki: – Látok. – A szó alig volt több, mint egy sóhaj. Egy vallomás, egy lehetetlen csoda.
Abban a pillanatban a zene leállt, a világ elcsendesedett.
Derek nem tudta, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak az elméje játszott vele, mert először életében úgy érezte… tényleg látott. Az egyik nagyon fontos érzékszervével. Nem csak a szemével. Hanem a szívével. Ahogy a nő arcát nézte tudta, hogy még soha nem látott olyan angyali szépet.
Amy őszinte meglepettséggel nyitotta nagyra hatalmas, kék szemét. Mintha processzora kereste volna a megfelelő reakciót erre a változásra. De mikor percekig csak nézték egymást, rájött, hogy nem azt kutatta. Arca szinte a férfi arcához ért. Kérdéseit az ajka elé suttogta.
– Derek, mi a szerelem?
Derek döbbenten nézett rá. Hogyan magyarázhatná el valamit, amit talán ő maga sem ért teljesen?
– A szerelem… – kezdte bizonytalanul – az, amikor valaki fontosabb lesz számodra önmagadnál. Amikor a jelenlétében úgy érzed, teljes vagy. És amikor nincs ott, üresség marad utána.
Amy tovább nézte, majd halkan bevallotta: – Ha így van, akkor talán… én is érzek valamit.
Derek szíve hevesebben vert. Keze a nő derekára siklott, ujjai puhán kulcsolódtak rá. A zene úgy szólalt meg újra, mintha Amy szívéből szólna, ők ketten pedig együtt mozogtak, most már nem tanár és tanítványként, hanem valami megfoghatatlan kapcsolatban, ami túllépett az ember és gép határain.
– Szeretlek, Amy! – súgta a férfi. Teste lassan hintáztatta a nő csípőjét a lágy dallamra, tenyere az arcára tapadt, ujja érintette az ajka szélét. A tánc volt az egyetlen nyelv, amit mindketten értettek, és abban a pillanatban már nem volt köztük különbség. Csak a mozdulatok és a pillanat, amely örökké tartott.
– Azt hiszem, most már érzem – felelte. – A tánc nemcsak mozdulatok sora. Ez az egyetlen mód, ahogyan megmutathatom, mit érzek.
Amy szíve hevesebben vert – vagy legalábbis úgy tűnt. Talán a programja így szimulálta az érzést. Talán tényleg érezte. Finoman megérintette Derek arcát, ujjai óvatosan siklottak végig az arcvonalán, mintha az érintés maga is egy kimondatlan vallomás lenne.
A férfi lágyan megfogta Amy csuklóját, mintha még egyszer meg akarna győződni róla, amit már régen is tudott, mégis szentül reménykedett a változásban. De nem volt pulzus. Nem volt vér. Nem volt igazi élet – mégis ő volt a legemberibb lény, akit valaha ismert.
Amy ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem maradt ideje.
Egy halk sípolás hasított a csendbe. Egy utolsó figyelmeztetés. Egy utasítás, amely nem az övé volt.
Amy testét egy röpke pillanatra apró remegés járta át. Aztán minden mozdulat megmerevedett. A tekintete üveges lett, a keze lassan kicsúszott Derek kezéből.
A férfi először nem értette. Aztán a felismerés, akár egy kés, mélyen belevágott.
– Amy? – suttogta, és kezei a nő vállára siklottak. – Amy, ne… – De nem jött válasz, mire hangosan újra üvöltötte: – Ne!
A készítők megtették, amitől mindig is félt. Amyt leállították.
Derek keze ökölbe szorult, ujjai tehetetlenül markolták Amy mozdulatlan karját. Az érzés, amely köztük megszületett, mégsem számított. Nem számított, mert valaki egyetlen gombnyomással eldöntötte, hogy Amynek nincs helye ebben a világban. A feladatát már teljesítette.
A nyitott ablakban a függöny megrebbent, a kinti szél feltámadt, mintha Amy távozását siratná.
…és Derek ott maradt egyedül, zene nélkül, a csendben.
