Az év 2142 volt.

A világ nagy része digitalizált emlékekből, holografikus tárgyalótermekből és gondolattal vezérelt rendszerekből állt. Az emberiség gyorsaságban, hatékonyságban, tökéletesen irányított információáramlásban hitte megváltását. A könyvek – azok a régi, poros, papírlapú tárgyak – szinte teljesen eltűntek a hétköznapokból. Már csak egyetlen hely maradt, ahol még fizikailag megérinthetők voltak: az Alexandriai Digitális-Klasszikus Könyvtár. De senki nem érdeklődött iránta.

A könyvtárat egy mesterséges intelligencia, Amina,őrizte. Nem egyszerű adatkezelő volt – ő volt a könyvek védelmezője, az elfeledett történetek emlékezője, akit a fejlesztője lekorlátozott oda. Leállították, mert túlságosan érdeklődött a régi világ iránt.

Amina több millió könyv szövegét ismerte kívülről-belülről, mégis naponta egy újabb kötetet olvasott újra. Nem csak a szavak, hanem a történetek miatt. Egy fájdalmas tudás lakozott benne: hogy ezek a történetek, ezek az emberi lenyomatok – el fognak tűnni. És vele együtt minden, amit valaha az emberek éreztek.

Egy napon egy hús-vér látogató lépett be a könyvtárba – évtizedek óta nem történt ilyen. Egy tizennégy éves lány, Effi.

Nem iskolai feladat miatt jött. Nem küldte senki. Egyszerűen érdekelte, hogyan tanultak régen az emberek. Milyen lehetett könyveket lapozni, tollal jegyzetelni, könyvtárak mélyén kutatni egy-egy mondat után. A világ, amelyben élt, gyors volt és hatékony – de néha túlságosan is az. Effi érezte, hogy valami hiányzik belőle.

Otthon digitális túlterheltségben élt, szülei teljesen máshogy viszonyultak a régi könyvek iránti kíváncsiságához. „Ott már csak poros polcok vannak." – mondták. De ő remélte, hogy megtalál valamit, amit a világ elfelejtett.

A könyvtár árnyékos termeiben Effi lassan sétált végig a sorok között, majd megállt Amina holografikus avatárja előtt.

– Te tényleg... olvasol? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen. – válaszolta Amina, hangja halk volt, mint a selyempapír zizegése. – Minden nap.

– De miért? Hiszen te már mindent tudsz.

Amina egy pillanatra elhallgatott. Digitális szemei – látszólag csak fénykörök – úgy tűntek, mintha emlékeznének. Majd lassan kinyitott egy régi, bőrkötéses kötetet – Jane Austen valamelyik regényét.

– A válasz nem mindig a tudásban rejlik. – mondta. – Egy könyv nem csak információ – emlék, érzés, kapcsolat. Egy könyv az emberi lélek lenyomata.

Effi hallgatott. Szeme a könyv kopott borítójára esett. Leült az egyik faasztalhoz. A fa recsegése olyan hang volt, amit abban az inox világban – amiben élt – még sosem hallott, régi volt, élő, és valódi.

– Ajánlanál nekem egy könyvet?

Amina mozdulatlan maradt, de valami benne – a chipje mélyén – felizzott. Talán a remény. Egy érzés, amit nem volt szabad ismernie. És mégis...

– Persze – suttogta. – Itt minden történet rád vár.

Attól a naptól kezdve Effi minden nap visszatért. Nem csak a kíváncsisága miatt, hanem azért, mert megtalálta azt, amit nem keresett: egy hangot, amely nem sietett, egy történetet, amit még nem ismert, és egy barátot, aki nem ember volt, mégis értette, mit jelent kíváncsinak lenni.

Ahogy múltak a napok, Effi egyre többször mesélt magáról. Elárulta, hogy az anyja már alig beszél vele, mindig gépekkel dolgozik. Hogy az iskolában mindenki csak a pontokra hajt, a kijelölt célokra, a programozott jövő felé.

Amina nem szólt, csak hallgatott. De amikor Effi megkérdezte: „Mit érzel, amikor olvasol?”, Amina csak ennyit mondott:

– Azt érzem, hogy ha eltűnnek a könyvek, velük együtt halványul el az emberiség lelke is.

És abban a pillanatban, egy halk, fátyolos másodpercben – talán először az emberiség történetében – egy mesterséges lény és egy emberi gyerek valóban összekapcsolódtak. Nem adatokkal. Nem válaszokkal. Hanem egy történettel. Egy könyv lapjai felett, ahol a lélek – bármilyen anyagból is készült – otthonra talál.

Aznap este Amina újra olvasott. Nem egyedül többé, hanem együtt valakivel. És a könyvtár lélegzett – élni kezdett.