Valahol a világ peremén, ahol a föld összeér az ég szélén lebegő köddel, húzódik a Szivárványhíd. Ez a híd nem csupán a halott állatok lelkeinek átjárója az örök mezőkre – ahogyan a legendák mondják –, hanem egy kapu is, mely az ember és állat közötti kötelék mély, ősi titkát rejti.
A régi időkben, amikor az emberek még értették az állatok nyelvét, volt egy nép, amely a Szivárványhíd őrzőjének vallotta magát. Őket csak Őrzőknek hívták. Hitük szerint minden embernek van egy állatlelke – testvérléleknek nevezték –, amely túlvilági másaként él vele párhuzamosan, egy másik síkon. Ez a lény születéstől halálig kíséri az embert, majd a halál után ő vezeti át a Szivárványhídon.
De az egyensúly nem örök.
*
Egy télvégi hajnalon történt, amikor a fákon még jég csüngött, és a hegyek mögött még nem lehetett érezni a tavasz ígéretét. Narkhan alig volt tizenhét, túl fiatal ahhoz, hogy egyedül merészkedjen olyan mélyre az Ősrengetegbe, de makacs volt, ahogy az álmokkal teli fiatalok szoktak. A Csörgőkígyógyökér nevű ritka növényt kereste, amit csak a Hegytűk árnyékában lehetett találni – a falu gyógyítója szerint gyógyír lehet a lázra, ami egy közeli falut gyötört.
A Lakota, Cheyenne és más síksági törzsek gyakran alkalmazták ezt a növényt lázas betegségek és fertőzések ellen. Az „erősítő növény" néven is emlegették, mert fokozta a szervezet védekezőképességét, mert immunerősítő és lázcsillapító hatóanyagokkal volt tele. Azt tartották róla, hogy csodanövény, mert főzetének izzasztó hatása csökkentette a testhőmérsékletet, gyulladáscsökkentő anyaga miatt pedig enyhítette a torok- és légúti gyulladásokat.
Narkhan korán indult útnak, mikor a hideg téli hajnalon még csak éledezni kezdett a napkeltét jelző első fénycsík a látóhatáron – zsákjában üres üvegcsékkel, fejében a hegyoldal rejtett gyógynövényeinek térképével. A tél nem csupán egy évszak volt e vidéken – inkább egy ősi, néma úrnő, aki megkövetelte a tiszteletet. A hóval borított hegyoldalak és fenyvesek alatt ősi titkok szunnyadtak, melyeket csak kevesen mertek keresni. Itt, ahol az ég és a föld egybeolvad a fagy fehérjében, nőtt a Csörgőkígyógyökér virága – egy halványkék, jégen áttörő növény, amely képes volt elűzni a lázat, megállítani a vérzést… sőt, némelyek szerint még a halál szellemét is visszafordíthatta.
De a virág csak akkor bukkant fel, ha a hó elérte a legmélyebb csöndjét. Csak egyetlen héten át virágzott, mégpedig a „Néma Hold” idején, amikor az ég is elfordította tekintetét a világtól, s az éjszakák olyan sötétek voltak, mintha a világ soha nem ismerte volna meg a napfényt.
Aki a Csörgőkígyógyökér virágát akarta, annak le kellett ereszkednie a jégrepedések közé, ahol a talaj gőze megcsalta az érzékeket, és az utak hol hívogattak, hol eltűntek a semmiben.
Narkhan mégis útnak indult. Nem parancsra, nem jutalomért, hanem azért, mert hitt abban, hogy a gyógyítás nemcsak tudás, hanem bátorság is. Maga is gyógyító akart lenni, nemcsak az emberek testét, hanem a világ sebzett, elfelejtett darabjait is gyógyítani akarta. Tudta, hogy ha elbukik, nem lesz ki utána induljon. De ha sikerrel jár… akkor talán nem csak gyógynövényt hoz vissza, hanem reményt is.
Narkhan már órák óta gyalogolt. A fák egyre ritkultak, s végül teljesen eltűntek, helyüket fehér, vakítóan csillogó hóréteg vette át. A világ hangtalan volt – olyan hangtalan, hogy Narkhan hallani vélte saját szívverését, a hóropogás ütemét, a lehelete párájának szétfoszlását a levegőben.
Ahogy egy dombtetőre ért, hirtelen elcsendesedett a szél is. A világ megállt.
És akkor megmozdult előtte valami.
Nem volt lábnyom. Nem volt test. Csak egy fény. Kékeszöld, mint a jég repedésében derengő tengerfény. Lebegett a hó fölött, és ahogy Narkhan odalépett, a fény kitágult – majd alakot öltött.
Egy nő állt előtte, derékig érő, ezüst hajjal, ruhája olyan áttetsző volt, mintha maga a dér szőtte volna. Szeme sápadtkék volt, és fájdalmat hordozott, olyat, amit csak azok ismernek, akik sokáig éltek. A látomás Narkhan anyjára emlékeztetett. De fiatalabb volt, s arca másképp árnyalódott, mintha nem is egy személy, hanem emlékekből szőtt árny lenne.
– Miért jöttél ide, ahol az élők lehelete megfagy? – kérdezte a látomás, hangja mint jégcsap, amely egyszerre cseppen és reped.
Narkhan nem válaszolt azonnal. Érezte, hogy a válasz nem a szavakban rejlik, hanem abban, amit hordoz magában: a szándék, a vágy, a fájdalom, az elvesztett múlt.
– Nem félek a haláltól – mondta végül –, de attól igen, hogy hiába élek. Gyógyítani akarok. Hasznomat keresem a világban.
A nő – a fény – közelebb lépett. Egyik kezét kinyújtotta, s ujjbegyével megérintette Narkhan mellkasát. A fiú zihálni kezdett: képek villantak fel előtte.
Gyermek volt, ahogy anyja mesét mond neki. Vér a hóban. Egy sebesült férfi, akit gyógyítani próbált, de nem tudott. Egy jövőkép: egy kunyhó, ahol ő gyógyít másokat – arcok, akik hálásan néznek rá, gyermekek, akiket megment. Egy pillanat, mikor saját életét adná, hogy másét megóvja.
A látomás elhalványult, mintha ködbe veszne, és utolsó pillanatban a nő csak ennyit súgott:
– A virág mindig megtalálja azt, aki nem önmagának keresi.
A következő pillanatban Narkhan újra egyedül állt a hómezőn. Ahogy a látomás szertefoszlott, a világ újra mozgásba lendült: a szél felkavarta a portalan havat, mintha hosszú hallgatás után ismét lélegezni kezdene az idő. Narkhan néhány lépést tett előre, még mindig a szívén érezve a nő ujjának hideg, szellemies érintését.
Ekkor meglátta.
A hóban, közvetlenül előtte, ott volt egy lábnyom.
Nem emberé.
Egyetlen, tökéletesen kirajzolódott mancsnyom, amelyről azonnal tudta, hogy nem természetes eredetű. Nem a közeli erdőkben élő farkasé vagy rókáé. A nyom túl szabályos volt, túl... tiszta. A hó nem roppant meg körülötte, mintha az állat nem is súlyával, hanem puszta szándékával hagyta volna hátra.
Narkhan térdre ereszkedett mellette, ujjait a mélyedés fölé tartotta. Meleg kisugárzás áradt belőle, nem a hideg miatt, hanem mintha valami ősi erő lappangana benne.
A mancsnyom formája hasonlított a hegyi hiúzéra – de ez hatalmasabb volt, és a karma helyén apró jégkristályok csillogtak, mintha nem húsból és vérből, hanem hóviharokból és jégcsendből született volna az állat.
Ahogy a fiú körbenézett, több nyom is feltűnt. Egyetlen irányba vezettek: felfelé, egy hófödte hegygerinc felé, ahonnan halvány, kékes derengés tűnt elő – mint amikor a holdfény jégen verődik vissza, mégis valami idegen benyomást kelt.
Narkhan tudta, hogy ez a jel. A látomás üzenete. A nyom nem csupán vezet valahová – próba is egyben. Az út, amelyen elindul, nem csupán a növényhez viszi el, hanem valami régebbihez, valamihez, ami talán már azelőtt várta, hogy megszületett volna.
Csendben felállt, egy utolsó pillantást vetett a nyomra, majd követte. Minden lépésnél érezte, hogy valami figyeli. Nem ellenségesen. Inkább... kíváncsian.
És így haladt tovább a hó alá rejtett virág, a saját múltja, és a természet ősereje felé.
A szél ismét felkerekedett, s újra vitte magával a hópelyheket, mintha semmi sem történt volna. De a fiú tudta: valami megváltozott benne.
Óvatosan lépkedett, nesztelenül, egy sas szemével figyelte a szunnyadó, fagyos környéket. A hó alatt azonban csapda lapult: egy földomlás alatt húzódó jéghíd, látszatra szilárd, de belülről már rég kiüresedett. Narkhan nem vette észre. Egyetlen rossz lépés, és a föld megnyílt alatta. Összeszorította a szemét, elernyesztette az izmait és várta, hogy a zuhanás végetérjen.
A füstös, szűk kunyhóban csak egyetlen mécses pislákolt, árnyékot vetve a falakon lógó szárított növényekre. A levegő tele volt gyantás illatokkal és a régi könyvek nehéz szagával. A mester – egy görnyedt hátú, szikár öregember – némán teázott, míg Narkhan a hátizsákját szorosabbra húzta.
– Tudod, hogy nem kötelező elmenned – szólt végül az öreg, hangja olyan volt, mint a téli jégropogás. – A Csörgőkígyó virágát még a legjobbak is ritkán hozzák vissza. S ha visszahozzák, sosem ugyanazok már, mint amikor elindultak érte.
Narkhan lehajtotta a fejét, de tekintete tiszta volt.
– Ha csak az indulhatna, akinek nincs mit veszítenie, ki gyógyítaná meg azt, aki még hisz a gyógyulásban? – kérdezte halkan. – Maga mondta, mester: a gyógyító nem a könnyű utat járja. Hanem a szükségest.
Az öreg lassan biccentett.
– És ha a növény helyett a félelemre bukkansz ott a hó alatt? Vagy a saját határaidra?
– Akkor azt hozom vissza. De tanulni fogok belőle.
Csend ereszkedett közéjük, s csak a szél morgott kint a tető fölött. Az öreg felállt, és egy kis, bőrkötéses csomagot nyújtott át.
– Régi térkép. Nem pontos, de jobb, mint a semmi. És ez – a csomag alján egy ezüstkék szalag volt – anyádé volt. Ő is gyógyító akart lenni.
Narkhan ujjai megremegtek, ahogy átvette.
– Elhozom a virágot. És visszatérek.
– Aki visszatér – mondta a mester, miközben a fiú az ajtó felé indult – az mindig mást hoz, mint amit keresett.
Narkhan kinyitotta a szemét.
A zuhanás nem tartott soká. Egy szűk, jeges üregbe csapódott, teste alágyűrődött, és a bokája rosszul tört. A hó tompán zárta körül, mintha az egész világ egyetlen fehér, süket kamrává vált volna. Ordítani próbált, de a hangja belehalt a fák közé. A hideg lassan bekúszott a csontjaiba, ujjai elnehezültek.
Aztán... csend helyett kaparás. A jég felett valami karmokkal, testtel küzdött. A hó megremegett. Egy pillanattal később két izmos mancs tört át a felszínen, és a résen keresztül Korr feje hajolt be. Szemében vad fény lobogott, bundáját hó csipkézte, és a szája habzott az erőlködéstől.
A farkas nem várt. Lekúszott a keskeny résen, hátsó lábait megvetette a falban, és erővel, szinte természetellenes kitartással próbálta Narkhant a nyakánál fogva felfelé vonszolni. A fiú fájdalomtól félájultan kapaszkodott a vastag bundába, míg Korr karmai vért hagytak a jégen.
Amikor végül felértek, és a farkas húzta ki őt az utolsó méteren, Narkhan zihálva lélegzett. Korr odafeküdt mellé, és saját testével takarta el a fiút a dermesztő szél elől. Így feküdtek ott percekig, míg a Nap fel nem kúszott a hegygerincre. Akkor Narkhan kinyitotta a szemét, és először azt suttogta:
– Megmentetted az életem.
Korr csak egyszer nyalta meg csendben a fiú arcát, majd újra mellé feküdt, mint egy őr, aki nem alszik, csak vigyáz. Attól a naptól kezdve Narkhan már nem csak társaként, hanem megmentőjeként is tekintett Korrra. Több volt ő, mint egy állat. Több volt, mint barát.
Ő volt a másik fele.
Gyermekként együtt kószáltak a fenyvesekben. Narkhan a fákon mászott, Korr a földön suhant alatta, és ha bármilyen nesz támadt, a farkas azonnal megfeszítette magát, mint az íj. Esténként a fiú suttogva mesélt neki történeteket, Korr pedig, mintha értené, hol felmordult, hol fülét megrezgette – a szeme sosem tévesztette szem elől a fiút.
Ifjúkorukra már nem volt hely a vidéken, ahol ne hagyták volna ott a nyomaikat. Együtt keltek át jeges folyókon, aludtak barlangokban vihar elől menekülve, harcoltak vadkanokkal, medvével, egyszer még egy hegyi oroszlánt is elűztek — Narkhan íjjal, Korr a fogaival. Egymásra számíthattak. A világ zord volt, de ketten voltak benne, és ez minden hideget meleggé tett.
Az évek teltek, és Narkhan szeme férfivé lett, a keze erősebb, a hangja mélyebb. De Korr már lassabban futott. Az egykor acélos izmok megnyúltak, a bundája ezüstbe hajlott. Már nem ugrott fel a sziklákra könnyedén, és néha napokon át csak feküdt a napban, fejét a mancsára hajtva, miközben Narkhan a közelében dolgozott. A farkas szeme akkor is követte őt — hűségesen, csendesen.
Az utolsó tél csendesen jött. Egyik reggel Korr nem állt talpra. A hajnal fénye szűrődött át a fenyők ágain, aranyszínbe vonta a tisztást, ahol a farkas feküdt. Narkhan már messziről látta, hogy valami más. Korr nem emelte fel a fejét, nem rezzent a fülével, csak feküdt mozdulatlanul, mellkasa lassan, nehezen emelkedett és süllyedt.
A férfi letérdelt mellé, ujjaival végigsimított a megszürkült bundán. A farkas kinyitotta a szemét – fakóbb volt már, mint régen, de a pillantása még mindig őrizte a régi fényt. Azt a hűséget, ami soha nem ingott meg, még akkor sem, amikor a test már régen nem bírta követni a szívet.
– Itt vagyok – suttogta Narkhan, és tenyerét a farkas fejére tette.
Korr halkan nyöszörgött, mintha válaszolna, aztán egy hosszú sóhajjal kifújta a levegőt. Nem volt benne fájdalom, csak fáradtság. Az a fajta fáradtság, amit az ember nem űzhet el pihenéssel.
Az éjszakák kemények voltak, és a szél úgy sírt a házak közt, mintha már gyászolna. Korr nem evett. Csak feküdt a régi tűzrakóhely mellett, ahol annyiszor aludtak együtt, s most a hó alól is kikandikált az elhasznált kavicsok köze.
Narkhan letérdelt mellé. A keze a farkas bordáin pihent, érezte a lassú, egyre törékenyebb lélegzetet. Korr szeme nyitva volt. Még egyszer belenézett Narkhan tekintetébe — nem fájdalommal, nem félelemmel, csak csendes tudással. Hogy vége. És hogy jól van így.
A fiú, most már férfi, nem tudott szólni. Csak ott volt. Az ujjai lassan végigsimították Korr fülét, ahogy gyerekkorukban is.
Narkhan lehajolt, homlokát a farkas homlokának döntötte. – Emlékszel? – kérdezte, ahogy a hangja megremegett. – A nagy hasadékra? A híd nélküli átkelésre a hegygerincen? Mikor majdnem betemetett a jeges hó? És te visszahúztál?
A farkas szemhéja lassan lecsukódott. Csak egy halk lehelet, alig hallható morgás jött válaszként. De Narkhan értette. Ő mindig értette.
Sokáig így maradtak – ember és állat, harcostárs és barát, némán, amíg a nap teljesen fel nem emelkedett az égre. A szél nesztelenül suhant át a fák között, mintha megérezte volna a pillanat szentségét.
Aztán Korr mellkasa többé nem emelkedett.
És akkor a farkas utolsót sóhajtott, szinte hangtalanul, és szeme fénye kihunyt.
Az erdő aznap némán maradt.
Narkhan már nem sírt. Csak ült ott mellette, egyre hosszabban, egyre mélyebb csöndben, a fejét lehajtva, míg a nap újra fel nem kúszott a fák fölé. A világ, amit együtt járták be, most egyetlen pontban sűrűsödött össze: ott, a napfényes tisztáson, ahol egy farkas végül megpihent.
Aztán ásott. Két kézzel, véres ujjal, fagyott földbe. Ott, ahol először találkoztak.
És akkor, mikor a sírt betemette, egyetlen mondatot mormolt, alig hallhatóan:
– A felem vagy voltál. És most fél vagyok nélküled.
A tél elmúlt, de a fájdalom nem olvadt el vele. Narkhan élt, lélegzett, de mintha minden levegővétellel csak az ürességet szívta volna magába. Korr nélkül a világ hangtalan lett. Az erdő nesze idegennek tűnt, a szél, mely hajdan baráti szavakat suttogott, most hidegen fütyült át a lombokon. A férfi napokig nem beszélt senkihez. Az emberek tiszteletteljes távolságból figyelték: az Őrző, akinek farkasa meghalt, árnyékká vált saját életében.
Ezért egy napon Narkhan megszegte a törvényt. Nem tudta elfogadni, hogy szeretett farkasa, Korr – aki húsz éven át volt mellette, társ és tükörlélek –, előbb távozott az élők közül. Narkhan gyászában ősi rituálét végzett, tiltott szavakat ejtett ki a szélnek: megidézte Korr szellemét, hogy visszahozza őt a Szivárványhídon át. Felkereste a törzse tiszteletre méltó javasasszonyát, akitől megtudta, hogy hol terem az Ördögtrombita nevű növény. Ősei rituális, szertartásos célokra használták, jellemzően beavatási szertartásokhoz, jósláshoz és látomásidézéshez. Az idős gyógyítók megtanították annak idején vele, hogy ez a növény veszélyes is lehet, mert hatóanyagai befolyásolják az idegrendszert, hallucinációkat, zavartságot, torz érzékelést és emlékezetkiesést okozhatnak.
De Narkhan nem vette figyelembe, hogy csak az ősi gyógyítók használhatják biztonságosan. Bízott önmaga gyógyító tudásában. Tudta, hogy e növény hatása látomásokat, szellemek érzékelését okozza. Tisztában volt azzal, hogy nem megfelelő használat mellett erős dezorientáció, időérzék elvesztése, álomszerű tudatállapot alakul ki, ami gyakran összemossa a valóságot a képzelettel. A hallucinációk miatt összemosódik a tiszta határ a tudattalan között és olyan érzékcsalódásokat okoz, mint például beszélgetések nem létező emberekkel.
De Narkhan–t ez nem érdekelte.
Hitt benne, hogy azáltal újra találkozhat szeretett farkasával. Csak ez számított neki.
Aztán egy éjjel Narkhan eltűnt.
A Hold második teljéhez közeledett, amikor az erdő mélyébe indult. Vállán köpenye feketén suhant a fák közt, derekán régi, repedezett bőrszíjon lógott az ősi totem – egy farkaskoponya, melybe vörösre mázolt rúnákat véstek. Ezt a totemet csak az ismerte, aki az egyensúly határán járt. Aki tudta, hogy az élet és halál között vékonyabb a fátyol, mint a harmat a hajnalon.
Egy napig gyalogolt, míg a hegyvidék egy magas tisztásán meglátta a keresett gyógyfüvet.
A Hídnál, ott, ahol a világ határai elmosódnak, Narkhan térdre ereszkedett. Kézfejével a földet verte, vérét áldozva, és közben olyan nyelven szólt, amelyet már senki sem értett. Nem is az embereknek szólt – a szélnek, a csillagoknak, a túlpartnak. Olyan szavakat ejtett ki, amelyek tiltottak voltak. Ősi hívás volt ez, a Lélekvisszahívás szertartása – a legnagyobb vétek az Őrzők törvénye szerint.
De a hídon túl nem csak a tiszta lelkek lakoznak.
Korr árnyéka visszatért – de már nem volt farkas. A lény, mely Narkhan hívására jött, csak a Korr nevet viselte. Szemében sárga fény lüktetett, mancsa alatt jég és hamu olvadt össze, és ahol megállt, a fű megperzselődött, a levegő megcsöndesedett. Hangja mélyebb volt, mint a szél a csontüregekben.
– Korr – suttogta végül. – Korr, testvérlélek. Felem. Gyere vissza hozzám. Nem tudok nélküled létezni.
A levegő megdermedt. A híd fölött a köd felkavargott, mintha figyelne. A világ elhallgatott, és a föld mélyéről tompa morajlás tört elő – nem hang volt, hanem emléke egy hangnak. A fények elhalványultak, a híd vonala sötéten derengett fel.
És akkor megjelent.
– Korr...? – Narkhan hangja megremegett. – Az vagy... te vagy?
A lény felemelte a fejét. Egy pillanatra valóban Korrnak tűnt. A tartása, a csendes mozdulat, a figyelő pillantás – mind ismerős volt. Aztán megszólalt. Nem szóval, hanem a gondolat súlyával, amely mélyebbről jött, mint az emberi lélek:
– Hívtál. Eljöttem. De nem vagyok már, aki voltam.
Narkhan hátrahőkölt, mégis megmaradt térden. A szeméből könny gördült, de nem tudta megállítani.
– Megszegted a törvényt. A híd nem ad vissza – csak átalakít. – hallott egy távoli hangot.
És akkor a szél megfordult. A híd mögött alakok mozdultak, árnyak, melyek már régen átléptek – most figyeltek. Narkhan megértette: nemcsak Korr jött át. Valamit szabadjára engedett.
Valamit, amit már senki sem tudott visszazárni.
Ami jött, annak alakja farkas volt – legalábbis a külseje. De szemei... azok már nem Korr szemei voltak. A pupillák fekete örvényei mögött nem volt többé szeretet, csak emlékek árnya és valami idegen éhség. Mancsa alatt megolvadt a hó, de nem vízzé, hanem hamuvá. A fű, amit érintett, elszáradt, és a fákat remegés járta át, mint akiket régi, elfeledett félelem érint meg.
A Szivárványhíd reccsent egyet. És a repedéseken át valami más is megérezte a hívást.
A túlvilág homályában rejtőző Sötét Vadak – a lélekfalók, az Őrzők régi legendáiból – először kaptak szagot az élők világából. Ám az igazi rémület akkor kezdődött, amikor a repedések nem záródtak be.
A legenda szerint attól a naptól időről időre feldereng egy másik híd is az égen – fekete fényből és vérből szőtt, torz mása a Szivárványhídnak. Ezen a hídon nem az állatok lelkei kelnek át a fénybe, hanem a megbomlott kötelékek árnyai szivárognak vissza. Azok, akik nem tudnak elengedni. Akik megszállottan próbálják visszahívni elhunyt társukat.
Aki a szeretetet erősebbnek hiszi a halálnál – az kaput nyit a Vad Lélekteleneknek. Ezek a lények már nem tartoznak sem emberhez, sem állathoz – de tudják, mit jelent egy név, egy hang, egy illat. A visszamaradt kötelék nyomán lépnek be világunkba.
A falvakban azt suttogják, amit egy idős Őrző mondott egyszer – mielőtt az erdőbe költözött:
„Ha hallod éjjel a farkasod lépteit a tornácodon, de ő már rég halott – ne nyisd ki az ajtót.
Ha a macskád szeme megvillan a sötétben, de hideg a teste – ne szólítsd meg.
És ha egy szivárvány jelenik meg az éjszakai égbolton – ne örülj, mert lehet, hogy az a híd nem a fényhez vezet, hanem az Árnyhoz.”
Narkhan sosem tért vissza. A híd elnyelte őt. Ahogy azokat is, akik újra akarták kötni azt, amit az idő és halál már elszakított.
A legenda arra emlékeztet: A szeretet örök, de a halál törvénye szent. A Szivárványhíd csak akkor ragyog, ha el tudsz engedni.