Native

Dél–Dakota

A szél süvítő hangja betöltötte a völgyet. Nebraska északi részének hatalmas égboltja alatt mindent áthatott a természet feszültsége. Forró nyári nap volt, a nap perzselte a földet, és a levegő szinte rezgett a hőségtől. A távoli mezőkön a fű sárgásan hajladozott, míg az emberek a kisvárosban árnyékot kerestek, hogy elviseljék a kánikulát.                                             

A nő szőke haja szoros copfba fogva himbálózott, miközben a nyeregben egyensúlyozott. Harmincas évei elején járt, csinos és fiatalos kisugárzással, karcsú alakja könnyed eleganciával mozgott a ló hátán. Annie Carson minden hétvégén elment lovagolni, hogy kiszabaduljon a mindennapok egyhangúságából, legtöbbször a férjével, Henryvel. De ezen a napon egyedül indult útnak. Annie imádott a végtelen prérin vágtázni, élvezve, hogy a szél szabadon süvít körülötte, mintha maga is repülne, így vágta közben nem érezte a nyári nap forróságát. A táj csodálatosan tágasnak tűnt, és bár a látvány gyönyörködtetett, Annie valahogy mégis a gondolataiba merült.                                                                             

Az elmúlt hónapok feszültségei, a házasságában lévő kihívások mind egyre inkább eluralkodtak rajta. Gondolatai elkalandoztak és szinte repítették előre. Nem figyelt másra, csak az előtte lévő végtelenre. Azt sem vette észre, hogy egy ideje már a dél-dakotai mezőket rótta, csak vágtázott előre rendületlenül. 

A hosszú órák, amelyek indulása óta elteltek csak perceknek tűntek, mikor megállt egy sziklás helyen néhány kiszáradt bokor közelében. Furcsának tűnt neki a föld, helyi lévén ilyen sárgás kőzetet korábban csak Dél-Dakotában látott.                                      A szeme fölé emelte a tenyerét és körülnézett a kietlen pusztán, majd előhalászta a nyeregtáskából a telefonját és megbizonyosodott róla, hogy valóban jókora távolságra van már északra a nebraskai határtól. Kifújta magát és ivott egy kortyot a vizesüvegből, amit magával vitt, majd a maradékot a lova szája elé tartotta a tenyerében. Nem tervezte, hogy ilyen messzire fog lovagolni, ezért nem is készült fel igazán.                                   

Visszacsúsztatta a mobilt a nyeregtáskába és újra felhúzta magát a ló hátára. Érezte, hogy a gyomra megkordul és ereje gyengülni kezd. Sajnálta a lovat és együtt érzett vele, ezért mielőbb haza akart érni, hogy végre megetethesse az andalúz csődört. Rocco nem az ő lova volt, legtöbbször a férje lovagolt rajta, de azon a reggelen úgy látta, hogy az ő Pollyjának nem akaródzik elindulni. Megmakacsolta magát, mint egy csökönyös öszvér és könyörgő szeme fáradtnak látszott. Épp ezért nem is erőltette; gondolta talán sikerült a kiscsikó projekt, amit az előző hetekben kezdeményeztek. Nagy reménnyel tekintett kedvence vemhességére, mert a két andalúz ló jó tenyészetből származott.                                    

Már újra lóháton volt, mikor észrevette, hogy előtte a távolban sötét felhőtorony kezdett gyülekezni. A prérin gyakran voltak viharok, de amit most érzett, az valami egészen különlegesnek tűnt. A ló, akit mindig is erős, megbízható hátasnak tartott, egy idő után idegesen topogott a talajon, amiből Annie tudta, hogy valami közeledik. Megijedt, amikor észrevette, hogy hazafelé tartva pontosan szembe kell néznie majd a közeledő viharral. Annak érdekében, hogy minél hamarabb hazaérjenek, igyekezett gyorsítani a ló lépteit.

*

Jake Rainwalker egy határozott, erős kisugárzású lakota férfi volt. Magas, izmos testalkata a mindennapos földművelés és állattartás kemény munkájáról tanúskodott. Bőre mély barna árnyalatú, amit a nap és a szél tovább sötétített, arca markáns és élettel teli. Állkapcsa erős, szögletes, középen kis gödröcskével, ami még karakteresebbé tette a vonásait. Fényes, hosszú, fekete haja rendszerint hátra volt kötve egy egyszerű bőrszíjjal, de a szél gyakran szabadjára engedte a tincseit. Szemei mélyfekete színűek, és mintha mindig valami belső bölcsességet vagy nyugalmat tükröznének.                                                                                

Ruházata praktikus és egyszerű, a mindennapi munkához igazított: farmernadrág, bőrcsizma és egy strapabíró ing, ami néha hímzett mintákkal utal a származására. Kiegészítőként gyakran viselt egy fonott bőrkarkötőt vagy egy medált, amely ősei szellemiségét idézte. Mozgása laza és céltudatos, akár a lovak között, akár a földeken jár, mindig magabiztosságot áraszt.

Mint sok más őshonos társa, ő is mezőgazdasággal foglalkozott, beleértve a hagyományos növénytermesztést, mint a kukoricát és babot, valamint az állattenyésztést. Disznókat, marhákat, kecskéket és tyúkokat tartott. Voltak lovai is, de azokat többnyire csak lovaglásra használta. Szőrén ülte meg a lovat, mint annak idején őslakos felmenői is.                                                   

Aznap délután is – mint minden nap – kilovagolt, és maga mellett hajtott három másik foltos musztángot is. Szokásához híven jól eltávolodott a tanyától, mikor a sziklák mellett egy mozdulatlan alakot pillantott meg. A földön fekvő test körül az andalúz ló idegesen toporgott, de az idegenek érkezésére hangos horkantással és dobogással hátrébb húzódott. Játszi könnyedséggel befogta az ijedt lovat és a sajátja mellé kötötte. Letérdelt a mozdulatlan test mellé, és gyengéden elsimította a haját az arcából. Amikor megpillantotta a nő finom vonásait, döbbenten tágultak ki a szemei. Ilyen közelről még soha nem látott ennyire gyönyörű és törékeny teremtést. Annie eszméletlen volt, de lélegzett. Jake felocsúdott és azonnal mentőakcióra váltott az agya. Óvatosan a karjaiba vette a nőt és feltette hason fekve a saját lova hátára. Maga is felült a nyeregbe, elhelyezkedett és az ölébe vette a nőt, hogy kényelmesebb pozíciót biztosítson neki. Lassan poroszkálva hazavitte a Pine Ridge Indián Rezervátumba, hogy elsősegélyben részesítse.                            

Igaz, hogy a hely nem volt olyan modern, mint amit a városi emberek megszoktak, de az indián telepen jól felszerelt kunyhók és téglaházak álltak. Jake gondosan elhelyezte Annie-t egy kényelmes fekhelyen az egyik téglaházban, háta alá vastag marhabőrt és szőrmeplédet tett, a feje alá pedig textilből készített, tollal tömött puha párnát simított. Betakarta egy minden színben pompázó foltos takaróval, amit még a nagyanyja saját kezűleg készített. Egy percre sem tágított mellőle, még akkor sem, mikor a törzsének több tagja is kíváncsian bemerészkedett a sátrába és számonkérte a hívatlan vendég miatt. Többségük rosszallóan nézett rá, a legtöbben mégsem mertek állást foglalni a tette miatt. Tudta, hogy nem kell sok idő, a nagyapja egykettőre tudomást szerez az esetről és magához hívatja.                                    

Mikor ismét egyedül maradt a nővel próbálta felébreszteni. Gyógyfüvekből áztatott teát készített és mellé telepedett. Egy erős bőrből készült ivóedénnyel óvatosan szétválasztotta a száját, hogy néhány korty gyógynövényes vizet adjon neki. Megnedvesítette, majd gyengéden becsúsztatta ujját az ajkai közé, hogy a gyógyító ital a nyelvére kerüljön. Ahogy a nő ajkai közé cseppentette a gyógynövényes vizet, Jake pulzusa hevesebben kezdett verni, nem a félelemtől – legalábbis nem a megszokott értelemben. Az érzelmek olyan kavargó áradatában találta magát, amit képtelen volt megnevezni. Az egyik pillanatban gondoskodó gyengédséget érzett, a következőben azonban egy kétségbeesett, ismeretlen félelem szorította össze a torkát. Lassan és finoman bánt vele, mintha egy nagy becsben tartott porcelánbaba lenne.  Szakszerű ellátása közben legalább annyira volt feszült, mint amennyire határozott is. Miért van itt ez a nő? Ki küldte? Jake gondolatai zaklatottan cikáztak, ahogy a keze automatikusan mozdult, hogy újabb korty vizet adjon neki. Úgy érezte, mintha valami felsőbb hatalom játszana vele. Mintha a nő puszta jelenléte valami olyan változást hozna az életébe, amely elkerülhetetlen, de mégis ijesztő.                                     Az életét eddig mindig egyszerű szabályok határozták meg: a földet művelni, a lovakat gondozni, tisztelni a hagyományokat és a természet ritmusát követni. Most azonban egyetlen találkozás mindent felborított.                                                     Érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan vonzalom köti a nőhöz. Még sosem találkozott ilyen szépséggel, és a történetében is alig voltak olyan pillanatok, amikor az élet ennyire váratlan irányba fordult volna. Mély levegőt vett, hogy csillapítsa a remegést a kezében. Az apja szavai visszhangzottak a fejében: „A sors mindig akkor csap le, amikor legkevésbé számítasz rá. Ne állj ellen – tanulj meg vele együtt mozogni, mint ahogy a széllel haladsz a prérin.” De hogyan lehet együtt mozogni valamivel, amit nem értesz? Valamivel, amitől nemcsak félsz, hanem amit annyira vágysz, hogy az szinte fáj?                  Ahogy a nő halk sóhajjal vett egy mélyebb lélegzetet, Jake megfeszült. Annyira közel hajolt hozzá, hogy orra szinte érintette az orra hegyét. Mikor Annie bontogatni kezdte a szempilláit és lassan magához tért a szemei még homályosak voltak, és a fájdalom a fejében mindent eltompított. A szoba körvonalai torzultak voltak, de mikor megérezte a nedvességet az ajkán, már biztos volt benne, hogy valaki van mellette. Egy ismeretlen férfi, aki gondoskodott róla, mintha valami ősi kapcsolatot ébresztett volna benne, mégsem értette, mi is történik vele.                                                               Ijedten húzódott hátra, ameddig a szoba fala engedte, szeme hatalmasra feszülve meredt az idegenre. A férfi külseje kiegyensúlyozottságot sugárzott, de nem mutatta ki, hogy a lelkében vihar tombolt.                                                                                           – Hol vagyok? – kérdezte gyenge hangon, mikor az első tiszta gondolatait megformálta.        Jake óvatosan felé nyújtotta a kezét. – Le aníčhiyapi kte šni! Waŋláka waníčhiyužaža wíčháwaŋyeyapi mačhípi. Ne félj! Segíteni szeretnék neked. – javította ki magát angolul.            

– Mi… mi történt?                                                                                                   Jake már angolul folytatta. – Egy kis baleset. Az andalúz eldobott, és elájultál. Most már jobban leszel. – Lágyan a nő kezébe adta a csészét és bólintott. – Igyál!                              Annie nem tudta levenni a szemét a férfiról. Sosem látott még olyan közelről indiánt.                        

– Te… te indián vagy? – tette fel a kérdést, ami először eszébe jutott.                   – Igen – felelte Jake egyszerűen, de arca azt az ismert csalódottságot tükrözte, amit mindig, mikor „csak egy indiánnak” gondolták. Szeme sötét volt, akár a viharos ég, de a tekintete harmóniát sugárzott. Érezte, hogy Annie nem sértésnek szánta a kérdését, biztos volt benne, hogy a nő még sosem találkozott indiánnal. – Jake Rainwalker a nevem. Lakota vagyok. – mondta aztán büszkén. – Téged, hogy hívnak?    Annie próbálta összeszedni magát, de zaklatott volt és fájt a feje, a karjai pedig erőtlenül feküdtek mellette. De a férfi szavainak meleg hangja nyugtató hatással volt rá. Egymást pásztázta a tekintetük, érezték, hogy a másik nem veszélyes. Annie mégis bizalmatlan volt Jake-el.                                                                                                                       – Annie – mondta végül rekedten. – Annie Carson a nevem és Nebraskából, Valentine-ból jöttem. Arra emlékszem, hogy ellovagoltam Dél-Dakotába.               Jake szelíd mosolyra húzta a száját. – Most is Dél-Dakotában vagy, Annie Carson.           A nő is elmosolyodott, de a szemét nem vette le a férfiról és hosszú, fekete hajáról, aminek vége szinte megcsiklandozta a maga mellett pihentetett kézfejét.                         – Hogy találtál rám? – kérdezte szemöldökét enyhén összehúzva.                         – A lovaimat követtem, mikor megláttalak a földön fekve. Leestél az andalúz csődör hátáról és beütötted a fejed. Itt. – Gyengéden megérintette a nő homlokát, mire Annie felszisszent és elhúzta a fejét. Jake érezte, hogy idegen neki az érintése; tudta, hogy fél tőle.  – Mióta vagyok itt? – kérdezte halkan a nő, és láthatóan megpróbált felállni, de a szédülés megtántorította, és azonnal visszarogyott a fekhelyre.              Jake aggódva nyúlt utána, és ha nem teszi karját a nő dereka alá, akkor újra beüti a fejét a fejtámlába. Kicsit tompította az esést, de azzal a saját súlya is megbillent vele, és a nőre esett.                                                                                                                 Annie torkát halk sikoly hagyta el, mikor az ajtó kinyílt és megjelent egy idősebb indián, akinek cserzett bőre és barázdált arcvonása már jobban hasonlított a korabeli filmekben látott indiánokéhoz. A jelenetet látva kitágult, szigorú szemmel nézett az unokájára. A nevén szólította, és egy rövid mondat után elhagyta a szobát.                 Jake – mint egy szófogadó kiskutya – megigazította a nyakában a bőrből készült láncot, majd búcsúzva fordult a nőhöz. Tudta, hogy mi fog következni.                           – Mennem kell. – Fekete szeme mélyen Annie szemébe révedt, arca ismét közel került hozzá.                                                                                                                                    Annie szája szinte tátva maradt az ijedtségtől és fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte.                                                                                                                               Jake ajka szinte érintette a nőét és erős késztetést érzett, hogy megízlelje azt a puha vonalat, amit az előbb az ujjaival is megérintett. A túlságosan érzéki pillantástól a vágyai életre keltek és csak egy hajszál választotta el attól, hogy gyengéden megcsókolja a nőt.                  

Annie összeszorította a szemét. – Ne! – nyögte erőtlenül, ijedten.                  Mikor a férfi felemelte a fejét, ő az ágytámlához lapította a hátát és riadtan fogta össze a takarót maga körül.                                                                                      – Hogyan… tudok elmenni? – tette fel a kérdését halkan, de tenyerét a homlokához fogta, mert a horzsolásra helyezett anyag leesett, mikor felült.                         Jake egy újabb tégelyt nyújtott felé.                                                                                  – Ezt idd meg!                                                                                                                      – Mi ez?                                                                                                                                 – Gyógyszer, hogy jobban legyél és elmehess.                                                                   A nő azonnal belekortyolt és a kellemes íz hatására néhány kortyként lenyelte a kevéske italt.                                                                                                                      – Most mennem kell. – szólt halkan a férfi és kinyitotta az ajtót.                                     Annie előrehajolt, hogy utána induljon, de ismét megszédült és a szeme előtti kép elhomályosodott.                                                                                                                 – Besötétedett, jobb, ha éjszakára még itt maradsz.                                                       – De mi lesz velem? Egyedül kell itt maradnom?                                                          – Valakit küldenek majd helyettem.                                                                                 Annie mondott volna még valamit, de a feje visszahanyatlott a párnára. Nyöszörögve még annyit kérdezett: – Mit… mit adtál nekem?                                    – Gyógynövényeket adtam, ami orvosság. – mondta Jake még visszafordulva.                         Mikor becsukta volna maga mögött még visszanézett. A nő már lehunyta a szemét, és elaludt.

*

Másnap Annie frissen ébredt, csak ott érzett még némi enyhe fájdalmat, ahol beütötte a fejét. Mikor kinyitotta a szemét egy nőt látott maga mellett, aki szinte Jake tökéletes mása volt. Barátságos mosolya és angolsága is a férfira emlékeztette.                        – Hol van… hol van… – suttogta halkan.                                                                        – Ki? – kérdezte a nő kedvesen.                                                                             – Aki tegnap itt volt velem. Vagy csak álmodtam? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, bizonytalanul.                                                                                         – Jake talált meg, ő hozott ide.                                                                                           Annie lassan bólintott, közben mereven nézett a nőre. Annie felállt, és készített egy újabb csésze teát. Háttal állt Annie-nek miközben a teát készítette.                                               – Jake egyszerűsége, tisztasága és a természettel való kapcsolata tudom, hogy elvarázsolt. Képessége van arra, hogy bármit elmondjon a lelkéről anélkül, hogy szavakra lenne szüksége. Ő jó ember, a törzsünk legjobbja, és te is jó ember vagy. – Leült Annie mellé az ágyra, és a kezébe adta a bőrcsészét.                                        Annie már úgy fogadta el a poharat, mintha fogása természetes lenne.                            – Jake nem jöhet többé. A nagyapánk engem küldött helyette.                                          Annie csodálkozva nézett a nőre.                                                                         – De hát… nem értem… miért?                                                                             Annie a nő kézfejére tette a kezét. – Jake hibát vétett. Nem kellett volna idehoznia téged. Ezt tiltja a törvényünk.                                                                                                 – Leestem a lovamról, elvesztettem az eszméletemet, ő csak segített.                            – Ez így helyes! Jake gyógyító, de nem hozhat ide senkit, ez szabály. Ha olyan társat talál, aki nem a törzsünk tagja el kell innen mennie, mint bármelyikünknek.              – Várj! Nekem semmi közöm Jake-hez! Van férjem, aki már biztos keres. Azt sem tudom mióta vagyok itt.                                                                                                     – Nyugodj meg! – csitította Annie a kissé zaklatott nőt. – Ha ez így van, akkor minden rendben, és ha már jól érzed magad bármikor elmehetsz.                             – Most szeretnék menni.                                                                                                     – Semmi akadálya. Ott van a pamlagon a nyeregtáska, ami a lovadon volt. A kulacsba töltök még teát, és valaki elkísér addig, amíg megtalálod a helyes utat.                – A helyes utat? – ismételte Annie, és a nő által elmondottakra gondolt. Hallott már az őslakosok szokásairól és erős törzsi kötődésükről. Más népek is élnek a modern világban hasonlóan, például az Amish nemzet. Tőlük annyiban különböznek bizonyos őslakos indiánok, hogy nem utasítják el a modern kultúrát és a technológia fejlődését sem.              

A két nő megrendülten nézett egymásra, majd Annie megszólalt: – Jobb, ha elmész Annie! – mondta titokzatosan, mert mindketten tudták mire gondol pontosan.                   Annie azzal köszönt el, hogy küld valakit, aki az első főútig elkíséri a nőt.                         Mikor Annie elkészült lassan végigsétált a házak között a rezervátumban. Szinte minden épületből vizslató szemeket érzett a háta mögött. Valahol a házak között pánsíp hangját hallotta szomorúan szólni. Összeszorult a szíve. El akart köszönni Jake-től, mielőtt hazamegy. A törzs tagjai mozdulatlanul követték a tekintetükkel. Az utca végén a legkisebb ház előtt Annie ment felé, és egy tizenéves fiú volt mellette.  – Ő lesz a kísérőd. – mondta, mikor Annie-hez ért, majd egy bólintással gyorsan el is köszönt.                                                                                                                                 – El szeretnék köszönni Jake-től. – szólt utána a nő szavait gyorsan kimondva.                 Annie visszafordult, és alig láthatóan megrázta a fejét. – Nem lehet.                            – Meg szeretném köszönni neki, hogy meggyógyított, azt talán lehet! – kiáltott utána a nő.                                                                                                                             Annie újra visszafordult. – Jól van, de ne maradj soká! A nagyapa nincs itthon, bemehetsz. – mutatott a kis házra egy lassú, hajlott karmozdulattal.                                      Annie köszönetképpen bólintott, és lassan benyitott az ajtón.                                          – Jake? – szólt halkan.                                                                                                    Tétován tett néhány lépést az ismeretlen helységben, ujjai idegesen babrálták a ruhája szélét, mikor meglátta a férfit közeledni felé. Meztelen felsőteste zavarba ejtette és el kellett fojtania kíváncsi pillantását, ami tagadhatatlan bizsergést váltott ki belőle.           – Nem akartam zavarni, csak…                                                                                     – Nem zavarsz, aludtam. – Arcán és szemén látszott a pihentető ebéd utáni szunyókálás.            – Csak meg akartam köszönni, amit értem tettél. – Habozott a nő, majd mély levegőt vett, ahogy a férfi egyre közelebb lépett hozzá. – Köszönöm!                  Jake megállt előtte, és lassan a nő keze után nyúlt. A két tenyerébe fogta a nő puha kézfejét. Arca nyugodtnak tűnt, de sötét bőrén látszott mennyire erősen ver a szíve. Tekintete a nőre szegeződött. – Nem tettem semmi különöset – mondta egyszerűen, de a szavai mögött csendes meggyőződés rejtőzött.                                                     – Meggyógyítottál.                                                                                                  – Te magad gyógyultál meg, én csak irányt mutattam. – mondta bölcsen.                    – Az irány éppen elég volt – válaszolta Annie. – Nélküled… – Elcsuklott a hangja. – Nélküled talán sosem mertem volna szembenézni mindazzal…                                      – Mindenki hordoz valamit, amivel egyszer szembe kell néznie. De most már tudod, hogy erősebb vagy, mint gondoltad.                                                                                 Annie aprót bólintott, érezve, hogy a férfi szavai többet mondanak ki, mint amit elsőre megértene. Érezte, hogy igaza volt Jake testvérének; a férfi szavak nélkül is olyan üzenetet kódol felé, amit az ő elméje azonnal megfelel. Burkolt szavaik mögött valami ki nem mondott érzés lappangott.

– Csak azt akartam mondani, – nyögte – hogy… ha a városban jársz és szükséged lenne bármire… csak szólj.                            

– Megígérem. – mondta a férfi szelíden. Pillanatokig nem vették le egymásról a tekintetüket, majd Jake folytatta: – Néha az igazi gyógyulás nem a bőr fölötti sebekkel kezdődik – mondta halkan, de a szavai hatásosak voltak, akár egy ima. – És ne feledd, Annie, mindig lesz helyed itt – mutatta, miközben a nő kezét a szívéhez húzta.                       Annie keze lágyan pihent a férfién, mikor finoman a mellkasára helyezte. Érezte a szívverését a tenyere alatt, ahogy megérintette a csendes erőt, amely belőle áradt. Ujjai lassan végigsimították meleg bőrét, érezve minden izom vonalát, mintha egy mestermű finomságait tapintaná ki. Keze izgatottan rezonált, de érezni akarta azt a makulátlan szoborszerű alkotást, ami teljes valójában ott állt az orra előtt. Hogy lehet ennyire tökéletes valaki? – gondolta, és nem bírt betelni a csodával, amit az indián testének látványa nyújtott.           Szíve összeszorult, ahogy eszébe jutott, hogy ilyen tiszta és őszinte emberek miért élnek elzártan a külvilágtól. A világ sok ilyen rezervátumban rejtegeti azt a kis csodát, ahol ezek az értékes emberek élnek.                                       Könnye már-már kibuggyant, mikor remegve végigsimította a férfi tükörsima mellét, és megcsodálta hibátlan testét. Nyakában dominánsan lógott az a bőrből font nyaklánc rajta a medál, ami ősei szellemiségét jelképezte.                                                 Annie mindent érezni akart. Keze felkúszott a nyakláncig és ujjait végigsétáltatta rajta. Megcsiklandozta Jake hosszú haja, ahogy puha selyemként beterítette, mikor a férfi lágy csókot lehelt a kézfejére. Annie szája sarka láthatatlan mosolyra görbült és szégyenlősen a kezére nézett. Egy pillanatra habozott és mély levegőt vett, mikor a férfi gyengéden felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. Lassan felé emelte a kezét, és ujjaival finoman végigkövette Annie bőrének puha ívét. A két kéz érzékien találkozott, a mozdulatok óvatosak, de egyre határozottabbak lettek. Úgy kutatták egymást, mintha mindketten egy törékeny, különleges pillanatot fedeznének fel, amelyet nem akartak elrontani. A tekintetük izzón egymásba kapaszkodott, és a csendben ott vibrált az a kimondatlan vonzalom. Ajkaik vágyakozva nyíltak meg egymás előtt, ahogy a pillanat mélysége magával ragadta őket. De el nem kezdett csókjuk még azelőtt befejeződött, mielőtt véglegesen összekapcsolódott volna az ajkuk.                                                                                                             

Kintről hangoskodás zaja törte meg a bensőséges pillanatot, mire mindketten az ajtó felé kapták a fejüket.                                                                                                 – A férjem! – mondta ijedt hangon a nő.                                                              Jake viselkedése abban a pillanatban előhozta védelmező ösztöneit és a nő mellett termett. Lassan maga mögé parancsolta, de mire kinyitotta volna az ajtót egy erős férfihang erősödött a küszöb előtt.                                                                                     – Hol van a feleségem? Ki látta a feleségemet? – kiabált a férfi, akinek hangját Annie azonnal felismerte. – Ha nem mondják meg, hogy került magukhoz ez a ló, hívom a seriffet!

Henry magas, vékony testalkatú férfi volt, akit a kemény farmélet edzett. Sötétszőke haja hullámosan simult hátra, karakteres, de jóképű arcát rövidre nyírt borosta fedte. Kék szemei szinte szikráztak a cowboy-kalap karimája alatt.             Nyugodt viselkedése szeretett felesége keresése miatt egyre idegesebbé tette. Nem tudta mi történt a nővel, de a legrosszabbra gondolt, mikor meglátta a lovat a rezervátumban. A nő telefonjának adatai alapján talált rá az utolsó ismert helyre, amit a készülék még aktív állapotban mutatott.          

– Annie, hogy kerülsz ide? Nem sérültél meg? – ölelte át Henry, miközben szinte beletemette arcát a nő hajába. Az aggodalom érezhetően megremegett a hangjában.    – Leestem a lóról, Jake hozott be a rezervátumba és ellátta a sebeimet. – mutatott a fejére meg az oldalát színező kék foltokra.                                                                  – Jake? Ez az indián? – szólalt meg élesen. Szavai megütötték a levegőt, mintha egy kavicsot dobtak volna a csendes tóba. – Jól van, jutalom illeti meg. Mit kérsz cserébe?

Henry végigmérte Jake-et, aki csendesen állt az ajtó mellett. Határozott tartása megrendíthetetlenséget sugárzott, de a szemében nem tisztelet, hanem egyfajta távolságtartás látszott.                                                                                                     Jake tekintete mozdulatlan maradt, mégis volt benne valami, ami tükrözte a kimondatlan válaszok súlyát.                                                                                     – Nem kérek semmit, – mondta higgadtan, de olyan mély tónussal, amely azonnal elcsendesítette a szobát. – Az, hogy segítettem, nem érdem, hanem tisztelet.                  Henry arca megfeszült. Ez az egyszerű válasz úgy tűnt, mintha megalázta volna, noha Jake hangjában semmi bántó nem volt.                                                                               – Tisztelet, mi? – morogta Henry, és lenézően a férfi felé nyújtotta a kezét.                    Mikor a két férfi kezet fogott Annie megkönnyebbült, pedig nem kellett volna. A férfiak továbbra is úgy néztek egymásra, mint két támadni készülő harci kakas.          Annie a férje alkarjára tette a kezét és indulásra késztette.                                      – Menjünk! – kérte a férfit, mire lassan a lovak felé indultak.                          Henry továbbra is feszülten figyelt, és Annie is érezte, hogy azok a kíváncsi szemek most is követik. Minél előbb el akart menni a rezervátumból, mert nem akart bajt. Ahogy Henry és Annie a lovakhoz közeledtek, hátuk mögött a csend szinte nyomasztóvá vált. A rezervátum körüli táj már-már veszélyes csendet árasztott, mintha a természet is érzékelte volna a feszültséget. Jake nem mozdult, de a tekintete még mindig ott volt, és súlyosan nehezedett rájuk.                                                                                                             

*

Havas volt a táj. Annie azt sem tudta, hogy a lakoták ünneplik-e a karácsonyt. Azt sem bánta, ha nem, mert érezte, hogy a szívében már így is karácsony van. Pár nappal korábban a kezébe vette a válási papírokat, megpecsételve azzal a férjétől való békés különválást.            

A rezervátum előtt kiszállt a zárt fedelű pick-up-ból és bátortalan léptekkel közeledett a ház felé, amire – azóta, hogy hónapokkal azelőtt ott járt – oly jól emlékezett. A kőházak kéményein füstcsíkok jelezték, hogy bent kellemes meleg teszi komfortossá az ott lakók estéjét.                                                                                           Nagy levegőt vett, és halkan bekopogott. Nem jött válasz, ezért megismételte egy kicsit hangosabban, közben pedig szívdobogva várta, hogy kitáruljon előtte az ajtó. Mikor végre lassan kaparászást hallott belülről és kinyílt előtte, azt kívánta, bár ne nyitották volna ki. Az ajtóban egy nő állt, kezében egy alig pár hetes baba. Annie hátrahőkölt ijedtében és csaknem elesett a csúszós verandán.                                                 Az indián nő a válla fölött hátranézett, mikor a férje is mellé lépett. Az asszony vállára tette a kezét és szeretetteljesen magához vonta.                                                    – Keres valakit? – kérdezte angolul a férfi.                                                                              – Én… én… – hebegte Annie, mert a sokk még nem tisztította ki az agyát. Tudta, hogy az Jake háza, de nem értette, hogy mit keres ott az a másik család. Örülnie kellett volna, hogy a nő nem Jake felesége, a baba pedig szintén nem az ő gyereke.                     – Jake… – csak ennyit tudott kinyögni alig hallhatóan, és továbbra is a babát, meg az asszonyt nézte. Pillantása beljebb fúródott a házba, de a férfi hamar a tudtára adta azt, ami talán a legszebb karácsonyi ajándék volt neki.                                                   – Jake néhány hónapja a nebraskai fővárosba költözött. Beiratkozott az orvosi egyetemre és munkát kapott a helyi kórházban is.                                                                    Annie nem tudta sírjon, vagy örüljön, úgy meredt továbbra is szótlanul a házaspárra.            

– Várjon! – mondta a férfi, és bement a házba, majd egy papírral a kezében tért vissza. A nő kezébe adta, majd hozzátette – Önként hagyta el a törzset, hogy megtalálja a szerelmet, amit mindig is keresett. Jake megérzései tényleg természetfelettiek; tudta, hogy el fog jönni.       

Annie ránézett a papírra és meglátta a gyöngybetűkkel írt üzenetet.                    „Az igazi gyógyulás nem a bőr fölötti sebekkel kezdődik.”                                        Alatta egy nebraskai cím, amit a nő gondolkodás nélkül beütött a navigációba és nyakába vette a hétórás utat – hogy megtalálja a szerelmet, amit mindig is keresett.

„Amikor a szíved túlcsordul, állj meg egy pillanatra és várd meg míg utolér és megpihen a lelked.”

Mackenzie Miller