Wyoming

 

Gyenge szellő söpörte a sivatagos prérit, a homok finom porfelhőként szállt fel a földről. A levegő szárazsága égette az orrát, és a nap perzselő heve szinte megállította az időt. Wyomingban mindig is kegyetlenek voltak a nyarak, amikor a nap izzó sugarai égették a föld felszínét, és az árnyék szinte kincsnek számított. A forró nyári nap Wyomingban olyan, mintha a természet maga is lángokban állna. Az égbolt ragyogó, mély kék, amelyen egyetlen felhő sem vitorlázik. A nap égetően perzseli a végtelen prérit, ahol az aranyló fű szinte vibrál a hőségtől. A távolban halvány délibáb rezeg, mintha a föld alól forró levegő törne fel, elmosva a horizontot. 

A szél, amely máskor hűvös enyhülést hoz, most száraz és forró, mint egy perzselő lehelet. Ahogy átsüvít a prérin, száraz kóróörvényeket kavar fel, amelyek táncolva sodródnak tovább, mintha szellemek játszanának a puszta közepén. A sziklás vidékekről visszaverődő hőség mintha még jobban felerősítené a forróságot, a kövek között szinte érezni lehet, ahogy a nap megreked. Mint egy vihar előtti csend.                                         

A táj némaságát csak a sáskák ciripelése és a messzi távolból hallatszó prérifarkas üvöltése töri meg. A hőségben még az állatok is visszahúzódnak: a prérikutyák mélyre ásott járataikban hűsölnek, a bölények árnyékot keresve állnak a szórványosan nővő facsoportok alatt. A levegő édeskés illatot áraszt – a fű, a száraz föld és a közeli zsályabokrok keveredő aromája tölti be a vidéket.         

Ez a nap olyan, amely próbára teszi a testet és a lelket, de egyben emlékeztet is a természet zord, mégis lenyűgöző szépségére. Wyoming ilyenkor is vad és szabad, tele az elemek ősi erejével, amely egyszerre félelmetes és csodálatos.                                                           

De ahogy közeledett a Yellowstone Nemzeti Park környéke, a táj drámai módon átváltozott. A kopár, sárgásbarna prérit felváltották a buja, sötétzöld erdők, amelyek úgy magasodtak fölé, mint az őrszemek. A távolban hósapkás hegycsúcsok tűntek fel, míg a friss patakok csillogva kanyarogtak a völgyekben, életet lehelve a szikár vidékbe. A préri harsány sárgáját sötétzöld erdők, burjánzó patakok és magasodó hegycsúcsok formálták mássá.                                                                                                                           

A Yellowstone vidéke egészen más volt – egyszerre vad és lenyűgöző, tele gejzírekkel, mint például az ikonikus Old Faithful, melegvizes forrásokkal és szinte érintetlen természettel.                                                                                                                             

Chloe Morgan nem pihenni érkezett Wyomingba. Egyetlen cél vezette: kideríteni az igazságot az anyja haláláról. Evelyn Bennett, egy elismert írónő, évekkel korábban vesztette életét egy rejtélyes repülőgép-balesetben ezen a környéken. Chloe akkor még csak tizenöt éves volt, de az emlékek mély nyomot hagytak benne. Evelyn éppen egy leleplező könyv kiadásán dolgozott, amely egy nagyhatalmú vállalat illegális üzelmeit tárta volna fel. A baleset körülményei azonban mindig is kérdéseket hagytak maguk után – a gép hirtelen zuhant le, szinte nyom nélkül. Sokan úgy vélték, hogy a tragédia nem véletlen. Chloe évekig cipelte magában a kétségeit, de mikor elvégezte az egyetemet végre készen állt, hogy szembenézzen a múlttal.                                                                                                                     

Az újságírói karrierjét Evelyn öröksége inspirálta. Chloe számára az írás nemcsak hivatás, hanem küldetés volt – igazságot találni és történeteket elmondani, amelyek számítanak. Amikor megtalálta a régi újságkivágásokat a balesetről és a cikk részleteit, amelyen az anyja dolgozott, minden egy helyre vezetett vissza: Wyomingba.                                                            

Chloe még sosem járt ennyire távol az otthonától. New York nyüzsgő utcái, a lüktető taxik dudálása és a neonfények állandó vibrálása után Wyoming végtelen és kietlen tája szinte másik világnak tűnt. Az ember itt csak a szél zúgását hallotta, miközben a végtelen préri magányosan terült el a horizonton. Egy hetet tervezett itt tölteni, de nem csupán egy újságcikk miatt érkezett. Az édesanyja halálának körülményeit akarta tisztázni, és úgy tűnt, a nyomok erre a vad vidékre vezették.                                                                                           

Chloe kék szeme szinte világított lebarnult arcbőrén, szőke haja laza hullámokban omlott a vállára, amit mindannyiszor a füle mögé tűrt, mikor a dzsip meg-megdöccent a gödrös úton. Huszonöt éves volt, de felelősségteljes és céltudatos temperamentuma miatt többnek látszott a valódi koránál. Finom arcvonásai és mosolya olyan magabiztosságot sugárzott, amely egyszerre vonzotta és elbizonytalanította az embereket. Amikor gondolkodott, szokása volt a hajtincsét ujjai köré csavarni, és finoman megdönteni a fejét, mintha a válaszokat keresné a világban. Rövid farmernadrágja és túrabakancsa egyszerre árulta el városi mivoltát és a kalandvágyát. Egy hátizsákkal, jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel érkezett, elszántan, hogy kiderítse, mi történt azon a végzetes napon.                                         

A gépe reggel nyolckor szállt le Casperben és az ott kölcsönzött dzsippel már vagy négyszázötven kilométert is megtett a forró nyári hőségben Wyoming szívéből az állam nyugati részén lévő Bridger-Teton Nemzeti Erdő felé. Levette a napszemüvegét és lecserélte kezében a telefont az anyósülésen lévő összehajtogatott térképre. Úgy érezte valami nem stimmel az akadozó helyi szolgáltatás és a hiányos helységtáblák miatt. Bosszankodva megállt egy pillanatra és meghúzta az utolsó flakon vízét. Hunyorogva elnézett a messzeségbe, ahol alig látható épületet látott, talán tanya, vagy farm lehetett. Összeszedte magát és a nagy melegtől elcsigázottan újra nekiindult. Arra gondolt lesz, ami lesz, keres egy helyet valahol, és kivesz egy szobát pár napra, ahol remélhetőleg talál wifi kapcsolatot, hogy pontosíthassa eszközein a gps koordinátákat. Biztos volt benne, hogy jó nyomon jár, és itt van a közelben az a hely, ahol lezuhant az anyja gépe.                                                               

Ahogy a poros földúton haladt tovább megállt az első farmháznál, amit meglátott. A navigációja még jóval messzebb egy Atlantic City nevű lakott települést mutatott, aminek lakosságát harminchét főre határozta meg a térkép alkalmazás.                                            

Leparkolt tisztes távolságban a ház előtt és fellépett a két falépcsőn a verandára. Az ajtót egy magas, napbarnított férfi nyitotta ki, akinek tekintete éppen olyan kemény volt, mint a táj, amely körülvette. Csizmája sarka hangosan koppant, ahogy átlépett a küszöbön.             

Caleb Johnson, a harmincas éveiben járó férfi olyan volt, mintha egyenesen egy westernfilmből lépett volna ki. Arcát borosta fedte, ami kiemelte jóképű markáns vonásait. Mélybarna szeme szomorúan tekintett a nőre, de ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan melegség is rejlett benne. Széles vállait feltűrt ujjú, kopott farmering takarta, amely alatt tökéletesen látható volt izmos karformája. Fején egy széles karimájú cowboykalap volt, amit stílszerűen a mutatóujjával magasabbra tolt. Arcán meglepett pillantás látszott, ahogy felszaladt a szemöldöke is, mikor üdvözölte az érkezőt.                                                           

– Segíthetek? – kérdezte Caleb, miközben fél kézzel az ajtófélfának támaszkodott. Hangja mély volt, amiben egyfajta óvatosság is bujkált.                         

– Üdv! Chloe Morgan vagyok New Yorkból – mondta a nő határozottan. – Egy helyet keresek… vagyis konkrétan azt a helyet, ahol tíz évvel ezelőtt lezuhant itt a közelben egy magánrepülő. – mutatott ökléből formált hüvelykujjával a háta mögé. – Biztos hallott róla…    

Caleb abba az irányba pillantott, de szinte alig vette le a tekintetét a nőről. Látta a háta mögött az udvara közepén álló, nyilván Casperben kölcsönzött, szokásosan ütött-kopott terepjárót.                                                                                                                                             

A férfi arca megfeszült a szavak hallatán, de nem szólt. Az ajtóban állva egy pillanatig habozott, majd kitárta az ajtót és a nő elé lépett.                                                                                            

– Remélem nem tévedt el – mondta, mintha nem akarna reagálni a nő által elmondottakra –, mert tornádó várható éjszakára.                                             

A nő lassan maga mellé ejtette a kezét, majd bátortalanul rövid farmersortja zsebébe csúsztatta.                – Nem tudtam, hogy Wyomingban is vannak tornádók. – mondta és kérdőn a férfi tekintetét fürkészte.  – Akkor nem hallott még a kilencszáznyolcvanhetes Wildernessről.                               

– Nem. – felelte röviden Chloe, és meglepődve látta, hogy a férfi visszamegy a házba. Úgy tűnt, mintha mondandója folytatásra vágyakozna. A nyakát nyújtogatva nézett befelé, mert a szemének furcsa volt a napfényről a hűs ház sötétsége. Látta, hogy a férfi kinyitja a magas hűtő ajtaját, aminek hűvössége csalogatóan vonzotta a nő tekintetét. Letörölte a gyöngyöző verítéket a homlokáról, és nagyot nyelt, mikor meglátta a két üveget a kezében.    

– Kér egy sört? – villantotta jóképű mosolyát az ajtó felé Caleb. Viselkedése természetesnek tűnt, Chloe mégis óvatos volt vele.                                         

– Kösz, nem! De ha van egy üveg vize azt örömmel elfogadom.                                               

– Jöjjön be! – intett a férfi, és már nyújtotta is a nő felé a jeges vizet.                                         

Ahogy Chloe lassan belépett a házba – ügyelve, hogy a biztonság kedvéért tárva hagyja az ajtót – megcsapta a fa és a kávé illata. A berendezés egyszerű volt, de tiszta és láthatóan minden gerendából készült. A kandalló fölött egy Winchester puska díszelgett, körülötte családi fotók, a faasztalon pedig egy csorba kávésbögre állt. A férfi barátságos viselkedése, és a hely vidéki hangulata miatt Chloe érezte, hogy talán megbízhat benne. Óvatosan kortyolt a hideg vízből, miközben figyelte a férfit.                                                                         

– Miért érdekli ennyire az a repülőgép-baleset? – törte meg végül a csendet Caleb, miközben leült az egyik durván faragott székre, és maga elé helyezte az üvegét.                      

Chloe röviden elmosolyodott, de szemében ott volt a szomorúság. – Az édesanyám volt az egyik áldozat. Úgy gondolom, hogy a baleset nem volt véletlen. Valaki… vagy valakik szándékosan tönkretették a gépet.                                                                               

Caleb szemöldöke alig észrevehetően összerándult. – Sokan mondanak ilyesmit. De a legtöbben nem jönnek idáig, hogy választ találjanak.                                                                             

– Az én anyám nem volt „akárki" – válaszolta Chloe komolyan. – Ő egy bátor nő volt, aki mindig kiállt az igazságért. Egy könyvet írt arról, hogyan manipulálták a környezetvédelmi jelentéseket a wyomingi bányászati cégek, és... – Chloe megállt egy pillanatra, majd mély levegőt vett. – …nem hiszem, hogy csak véletlen volt, hogy meghalt, mielőtt a könyv megjelent volna.                                                                                                             

Chloe elmesélte a férfinak, hogy a repülőgép-baleset után a hatóságok összegyűjtötték a helyszínen talált bizonyítékokat, de amikor évekkel később vissza akarták adni azokat a hozzátartozóknak, nyomtalanul eltűntek, mintha sosem léteztek volna.                                       

– Apa elmondta, hogy kell lennie egy pendrive-nak, amire anya az otthon készített anyagot gyűjtötte és másolatként mindig magával vitte. Egy kis fémtartóban tárolta, abban reménykedtünk, hogy ezért nem sérült meg.                                                                

Caleb hosszan hallgatta a történetet, tekintete találkozott a nőével, és néhány hosszú percig rajta maradt. Chloe úgy érezte, mintha a férfi a lelkébe látna, mintha megpróbálná eldönteni, bízhat-e benne. Végül Caleb sóhajtott, és a szék háttámlájának dőlt.                           

– Nem véletlen. – A férfi hangja halk, de biztos volt. – Tudtam, hogy egyszer valaki felbukkan emiatt.                                                                                                                       

Chloe szíve hevesen kezdett verni.

– Mit tud? Volt valami a baleset körül? Valami, amit eltitkoltak?                                                                                                                       

Caleb megdörzsölte az állát, majd lassan felállt. Az ablakhoz lépett, és kinézett a távoli préri felé.

– Az a gép sosem kellett volna, hogy repüljön. A hajtómű hibás volt, és az üzemeltető ezt tudta. De... – A férfi hangja elakadt egy pillanatra, mintha nehezen akarna kimondani valamit. – Mégis felszálltak, mert utasították őket.                                                 

Chloe arcára kiült az értetlenség. – Utasították? De ki tette ezt? Miért?                        

Caleb lassan megfordult, tekintete sötét és komor volt. – A hajtóműhibát az a cég titkolta el, amelyik a gépet üzemeltette. Ők csak eszközök voltak valaki más kezében – valakiében, aki azt akarta, hogy a gép ne érjen célba. Az édesanyád könyve túl sok kérdést vetett volna fel, túl sok veszélyes igazságot hozott volna nyilvánosságra. Valakik gondoskodtak róla, hogy ez ne történjen meg.                                                  Chloe mellkasa szorított, és érezte, hogy elönti a düh. Kezét a szívére tette, a szeme elhomályosult fájdalmában.

– Te tudtad ezt az egészet? Tudtad, hogy szándékosan történt? És tíz évig hallgattál?                                  – Nem volt választásom – mondta Caleb halkan. – Tudod, hogy itt hogyan működnek a dolgok? Itt nem a törvény az úr. Aki egyszer szembe megy azokkal az emberekkel, többé nem látja meg a napfényt. Én túléltem, mert csendben maradtam.                                                 

– De miért mondod el most? – Chloe hangja remegett az indulattól és a kétségtől. – Miért bízol meg bennem, hogy én nem adom tovább?                         

Caleb elfordította a tekintetét, mintha nehezére esne a válasz.                                                           

– Talán nem véletlen, hogy itt vagy.                                                                                                 

– Ezt, hogy érted?                                                                                                                 

Caleb nem válaszolt azonnal. Sötéten ívelt szemöldöke összefutott, ahogy a nő arcát figyelte. Szeme titkot rejtett, amit mégis megosztott vele.                 

– A bátyám volt a pilóta – mondta végül komoran. – Jake.                                                           

Chloe döbbenten meredt rá. – A bátyád? Ő vezette azt a gépet? Akkor ő is…                         

Caleb bólintott, és messzire révedt a tekintete.

– Most lenne negyven éves… hét évvel volt idősebb nálam.      

 A nő gyors fejszámolással rájött, hogy a férfi most harminchárom éves.                      

Caleb folytatta. – Jake mindig is a legjobb pilóták közé tartozott. Megbízható volt, precíz, és... makacs. Amikor a cég megkereste, hogy vezesse azt a gépet, nem tudta, hogy valami nincs rendben. Nem tudta, hogy a hajtómű hibás, mert aznap nem is kellett volna repülnie. Csak a pilótát helyettesítette, aki ment volna.                                                                                            

– Mi történt a másik pilótával?                                                                                                  

– Egyszerű baleset. Ledobta a lova és összetörte magát.                                                          

– Ő is… – kérdezte ijedten Chloe, és két tenyerét összepréselte az ajka előtt.                        

– Nem, az tényleg csak egy véletlen baleset volt. Ezért kellett Jake-nek mennie. Viszont Will azóta felgyógyult és Codyba költözött, talán már nyugdíjas lehet.                                        

Chloe arca megfeszült, ahogy a hallottakat emésztette.

– Szóval, Jake csak beugró volt?     

– Aznap reggel hívták, hogy ugorjon be helyettesíteni. – biccentett a férfi.                       

Caleb lassan felállt, és az ablakhoz lépett. Csizmája sarka markánsan kopogott a fából készült padlón.                                                                                                                             

– Mennie kellene, a szél már erősödik. – mutatott kifelé, és Chloe már nem csak látta, de hallotta is a közeledő vihar tombolását.                                                                          

Megköszönte a frissítőt, és megtapogatta a telefont a hátsó zsebében. Elővette és megnyitotta az időjárás alkalmazást. Meglepetten látta, hogy a hírek tornádó-jellegű, erős szélviharra figyelmeztettek a környéken. A fekete felhők – onnan, ahonnan jött – szélsebesen közelítették meg a helyet, ahol épp volt; a férfi farmját. Tétovázott egy pillanatra, majd összeszedte a bátorságát.

– Nem maradhatnék itt éjszakára? Van esetleg egy kiadó szobája? Nem merek így útnak indulni, és őszintén szólva, kicsit tartok attól, hogy a bérelt kocsi bírja-e ezt a szelet.                                                      A ház belseje egyre sötétebb lett a hely felé sokasodó felhőktől. Caleb egy pillanatig hallgatott, mintha mérlegelte volna a helyzetet. A lámpa gyenge fénye csak félig világította meg az arcát, de Chloe észrevette, hogy az állkapcsa megfeszült.                                                

– Nem igazán vagyok felkészülve vendégek fogadására, a házam egyszerű. – mondta végül lassan.                                                                                                                                    

– Nem vágyom szobaszervízre. Megteszi egy ágy is… csak ne vigye el a szél. – próbált tréfásan érvelni a nő, mire a férfi szíve is megenyhült.                                                               

– Van még egy szoba az emeleten. Nem egy new yorki penthouse, de be van rendezve.          

Chloe enyhe grimaszt vágott, és megcsóválta a fejét.                                                   

– Alábecsüli a saját tulajdonát. A városi ember számára egy ilyen ház maga a menyország. Ha tudná hányszor vágytam a napi tíz órás munka és értekezletek után egy nyugodt helyre, ahol csak a szél zúgását hallhatom egy kád habos vízben fekve.                          

Caleb elképzelte, ahogy a nő kecses lábát kiemelve végigsimítja abban a bizonyos kád vízben. Elfojtott egy sóhajt, majd az övcsatjába fűzte a kezét és kihúzta magát.                           

– Tisztában vagyok az értékeimmel.                                                                           

Pillantásuk összekapcsolódott, mire Chloe zavartan, de hálásan felsóhajtott és felállt.

– Nagyon köszönöm. Ígérem, nem zavarok sokáig.                                                                

Caleb vállat vont. – Nem zavar. Mostanában úgysem járt erre senki.                                           

A vihar váratlanul érkezett, és olyan hirtelen borította be a környéket, mintha valaki lekapcsolta volna a napot. Bár még csak délután volt, a sötét, gomolygó felhők éjszakai homályba burkolták a vidéket. A szél egyre dühödtebben süvített, és az ég időnként kékes villámokkal hasadt meg, a távoli dörgés pedig fenyegetően közelivé vált.                          

Chloe az ablakhoz lépett, és lenézett az udvarra. A dzsipje ott állt, de a vihar erejét látva érezte, hogy tényleg nem lenne okos most elindulni.                                                                        

Az ablaküveget apró esőcseppek pásztázták, amelyek pillanatok alatt sűrű, függőleges csíkokká váltak. A ház külseje recsegett-ropogott a szél nyomásától, de belül, a vastag fagerendák között mégis valamiféle biztonságérzetet nyújtott.                                               

Caleb begyújtotta a kandallóba a már bekészített fát, ami pillanatok alatt meghitté varázsolta a kis gerendaházat. A kandallóban fellobbanó lángok gyorsan elűzték a hideg, nyomasztó hangulatot, amit a kinti vihar hozott magával.                                                                   

A tűz ropogása megtöltötte a szobát, miközben narancssárga fényével életet lehelt a fapadlóra terített, vastag szőnyegekbe és a régi fabútorokba. Chloe önkéntelenül is közelebb húzódott a kandallóhoz, érezve, ahogy a meleg végigkúszik a fázós lábain, és átjárja az egész testét. Egy darabig némán figyelte a tüzet, mintha a lángokban próbálna válaszokat találni. Caleb leült mellé, és egy hosszú piszkavassal elrendezte a hasábokat. Mikor visszaült a nő mellé belebámult a tűzbe, látszott, hogy elgondolkodott. Chloe nem tudta eldönteni, hogy az ő jelenlétén töpreng-e, vagy valami egészen máson.                                                                    

Caleb a nőre nézett, majd felállt és a kandalló melletti tálalóhoz lépett. Kinyitotta, és egy üveg bourbon-t vett elő, valamint két egyszerű, de elegáns poharat.                                        

– Nem tudom, hogy szoktál-e ilyesmit inni, de errefelé ez a helyi kedvenc – mondta, miközben töltött mindkettőjüknek. – Felmelegít.                                                                       

Átnyújtotta az egyik poharat Chloe-nak, aki zavartan a férfi szemébe nézett. Elkapta a tekintetét és inkább gyorsan elfogadta az aranysárga italt.                                                                    

– Köszönöm – mondta halkan, és az ajkához emelte a poharat. Az ital ereje végigkúszott a torkán, és a kandalló hőjével együtt lassan ellazította az egész testét.                                    

– Tudod, nem vagyok nagy társasági ember – szólalt meg Caleb. – De valamiért most nem bánom, hogy itt vagy.                                                                                                              

Chloe mindent megtett, hogy a pillanat ne legyen túl érzéki, ezért gyorsan kihörpintette a poharat.                                                                                                                                         

Caleb figyelte a nőt, és egy pillanatra elgondolkodott, mintha keresné a megfelelő szavakat. A nappali kanapéja melletti nagy hangszóróhoz lépett. Beírta a megfelelő parancsot a telefonjába, és Siri már játszotta is a kedvenc zenei albumát. A készülékből lágy, melankolikus country dallamok szűrődtek ki, amelyek valahogy tökéletesen illettek a pillanat hangulatához. Halkan szólt, a tűz pattogása pedig csak még meghittebbé tette az amúgy is feszült légkört. Chloe érezte, hogy minden pillanat hosszabbnak tűnik, mint valójában, ezért hétköznapi dologgal próbálta megtörni a csendet.       

– A kocsiban van az összes cuccom, be kellett volna hoznom őket… – aggódva az ablak felé tekintett, gondolata elkalandozott. Egy hangos dörrenésre összerezzent és mikor maga mellé nézett Caleb állt mellette, kezében újabb két pohár ital.                                                        

– Reggel az lesz az első dolgom… feltéve, ha nem viszi el a szél a kocsit. – kacsintott a nőre, majd a nő kezébe adta az italt. – A kocsira!                                                                    

– A kocsira! – ismételte félénken Chloe, és lassan összekoccintották a poharakat.                

Chloe visszasétált a kandallóhoz. A tetején lévő fémkeretben lévő képeket nézegette, majd szabad kezével óvatosan végigsimított egy lovat ábrázoló szobron.                                              

Caleb a nő vállára terített egy barna, de nagyon puha plédet. Felhörpintette az italát, és a többi fotó felé biccentett a Winchester mellett, a falon.                                                            

– A lovak mindig is fontos részei voltak az életemnek. Amióta az eszemet tudom, ott voltak körülöttem. Jake-kel együtt nőtünk fel ezen a farmon. Apánk kemény ember volt, de a lovakhoz úgy értett, mint senki más. Azt mondta, a lovakkal beszélni kell, de nem szavakkal– hanem mozdulatokkal, az energiáddal. Gyerekként ezt varázslatnak hittem.    

Chloe csendben hallgatta, ahogy Caleb mesél, szinte látva maga előtt a fotókon lévő kisfiúkat, ahogy a poros karámok mellett állnak, figyelve az apjukat.                                             

Mikor újra leültek a kandalló elé a férfi már a harmadik italt töltötte mindkettőjüknek. Beszélgetésük ezáltal könnyedebb és egyre barátibb lett. Caleb mesélt a gyerekkoráról, és arról az időről, amit az apjától hallott, mikor azon a környéken még szén-, és aranybányák voltak. Chloe élvezettel hallgatta a történeteket, amitől visszacsöppent a régi Wyomingba. Ahogy a szél az ablakokat rángatta néha odakapta a fejét és összerezzent.                                               

– Mit is mondtál arról a tornádóról? – jutott eszébe a férfi korábbi szava.                                   

– Ami itt söpört végig nyolcvanhétben?                                                                                        

– Igen.                                                                                                                             

Caleb elmesélte, hogy az a tornádó a Teton Vadon Nemzeti Erdő területén csapott le 1987 július huszonegyedikén, ami a szakértők szerint azért volt egyedülálló jelenség, mert áthaladt a háromezerhetven méter magas kontinentális vízválasztón, ezért a legnagyobb magaslati tornádóként jegyezték fel. Személyi sérülés nem történt, de tizenötezer hektárnyi erdő pusztult ki, amivel két és félmillió dolláros kárt okozott. Több, mint négyszáz kilométer perórás volt a sebessége, és majd fél óráig pusztított a Yellowston melletti Nemzeti Erdőben. Chloe figyelmesen hallgatta a férfit, miközben a kint tomboló vihar hangjai szinte életre keltették benne az akkori természeti csapás képét. Meg-megrezzent, mikor a szél erősebben kapaszkodott a ház hol az egyik, hol a másik oldalába; olyankor akaratlanul is megérintette Caleb combját. Érezte, hogy az ital már erősen a fejébe szállt, ezért jobbnak látta, ha felmegy az emeleti szobába.  

– Várj! – szólt utána a férfi. – Törölközőt a tükrös szekrényben találsz. Ha szükséged van még valamire…                                                                                                                                

– Köszönöm! Holnapig kibírom törölközőben. – mondta a nő és már a lépcső felénél járva elköszönt.                                                                                                                                         

– Jó éjt! – mormogta Caleb is, és hosszan Chloe után nézett. Szeme nem tudott elvonatkoztatni a nő karcsú csípőjének kecses ringásától ahogy felsietett a lépcsőn a rövid farmernadrágban.                                                                                                                               

Ahogy Chloe felért az emeletre, gyorsan lezuhanyozott, de a meleg víz alatt még jobban elnyomta az ital alkoholtartalma. A szédülés és a bódultság lassan elnehezítette a testét, ezért másra sem vágyott, csak egy kiadós pihenésre. Rövid törölközőbe csavarta magát és lábujjhegyen billegve a magas ágy felé vette az irányt. Épp le akarta kapcsolni az ablak mellett lévő állólámpát, mikor halkan kinyílt az ajtó. Caleb lépett be a szobába, kezében egy nagyméretű pólóval.                                                                                                            

– Hé, kopoghattál volna… – mondta ijedten, Caleb azonban szó nélkül felé közelített.                     

– Ez az én házam… – suttogta a füléhez hajolva. – …elfelejtettem, hogy kopognom kell. – Meleg, whiskytől forró lehelete végigsiklott a bőrén, és a nyakához ért. Ujjai a derekára fonódtak, határozottan követelve, hogy ölelésével birtokba vehesse. Gyengéden magához vonta, majd hozzápréselte a csípőjét. A lentről felhallatszó zene lassú ritmusára lassan hintáztatni kezdte a testüket.

A szoba félhomályában minden mozdulatuk visszhangot vetett: az éles lélegzetvételek, a bőr súrlódása, a feszülő izom alatt lüktető vér.                                                               

Nem voltak szavak. Nem is kellettek. Az ösztönök beszéltek helyettük. A tűz, amely egyre nőtt közöttük, perzselő volt, és megállíthatatlan.                                              

Chloe tudta, hogy csapdában van, bár kábult agya részint blokkolta a félelmet. A férfi kigombolt ingén a kilátszó feszes hasizom, napbarnított bőre, és mellkasának kevéske szőrzete megbizsergette libidóját. Érezte, hogy elhagyja az ereje és nem tud neki nemet mondani. A torkát csak egy hangos nyögés hagyta el, ahogy a határozott ölelés kipréselte tüdejéből a levegőt. Érezte a férfi energiáját, és azt, hogy mennyire akarja őt.                    

Arcuk összeért és Caleb vastag ajka puhán az ajkára tapadt. Egymás szemébe néztek és lassú mozdulatokkal együtt olvadtak az ágyra.                                                                                

A férfi keze felfedezőútra indult és végigsiklott a nő testét borító törölköző alatt, majd lassan lefejtette róla. Keze finoman érintette a bőrét, ahogy felfelé haladva érzékien simogatta, majd vágyakozva a tenyerébe fogta a mellét. Hangos sóhaj hagyta el a torkukat, ami elárulta egymás iránt érzett szenvedélyes vágyaikat.                                                    

Caleb lassan a nő fölé simult és érzékien eggyé vált a testük.                                                    

A férfi mély hangja dorombolásnak hatott a nő fülében, Chloe halk sikolya pedig érzékien keresztülúszott a szobán – de többre nem emlékezett.        

*

Mikor reggel felébredt visszazárható nylonzacskót talált az ágy melletti éjjeliszekrényen, benne egy megfeketedett medál és egy apró fémtokba zárható pendrive. A medált szétnyitva egy pici képen egy nőt és egy kislányt látott. A nő az anyja volt, a kislány pedig ő maga.