PROLÓGUS

 

Egyesült Államok, New Jersey, Atlantic City

Enrico

Enrico letette a telefont és megkönnyebbült, hogy az asszony nem küldte el azonnal a fenébe. Már annak is örült, hogy egyáltalán hajlandó volt szóba állni vele. Délre beszélték meg a találkozót az Atlantic City Ravel Casino Hotel kávézójába. Nem sejtette, hogy a nő csak pillanatnyi jókedve miatt mondott neki igent, mert félórája egy nagyszerű üzletet ütött nyélbe, ugyanis a Ravel Hotel legtetején eladott egy méregdrága penthouse lakosztályt. Aznapra már nem volt másik ügyfele, gondolta mielőtt hazamegy az öt mérföldre lévő Margate City-be, meghallgatja a kellemes hangú, jó modorú fiatalembert. Magának dolgozott, tizenhárom éve saját ingatlanirodája volt, ami olyan jól ment, hogy már a második évben meg tudták venni a Bayshore Drive-on lévő háromszobás, Jonas Islandre néző meseszép családi házat. A ház már akkor négymillió dollárba került, de jutányos áron sikerült megalkudnia az eladóval. Azóta mindannyian megszerették, a férje is ott építette ki vállalkozását, a fiaik pedig ott nőttek fel. Mindene megvolt, csak egy dolog hiányzott az életéből – a kislánya.   

Az illető csak annyit árult el a telefonban, hogy Enrico Gattinak hívják és az apja hagyatékában talált valami érdekes és fontos dolgot.                                                                                  

Mikor kilépett a liftből és a papírjait rendezgetve felnézett, megpillantotta a fotocellás ajtón épp belépő magas, fekete hajú, kissé kócos frizurájú elragadó modorú fiatalembert. Melegbarna szemét sűrű, sötét szempilla övezte, amitől olyan volt borostás arca, mintha mindig mosolyogna. Egy pillanatra ledermedt és rácsodálkozott a legalább feleannyi idős, jóképű, olasz férfira. Zavartan kétszer is odakapta a fejét, miután felszedte a földről a kezéből leesett papírköteget.                            

– Ciao! – köszönt a srác és lazán a zakója zsebébe csúsztatta a napszemüvegét. Gálánsan kezet csókolt a nőnek, majd felé nyújtotta a papírlapot, ami az imént hegyes orrú cipője előtt landolt.                     

– Üdvözlöm! – A nő elmosolyodott az ismerős tipikus olasz előzékenységen. Már a telefonban a neve hallatán is sejtette a származását, ami most élőben biztossá vált számára. Talán azért is egyezett bele a találkozóba. Mindig is a szíve csücske volt Itália, már akkor is, amikor annak idején megismerkedett, és néhány évet ott élt a férjével.                                                                                     

– Köszönöm, hogy beleegyezett a találkozóba! – mosolygott Enrico a nőre, tökéletes, hófehér fogsora egészségtudatos életmódról árulkodott.                                                                              

– Sejtettem, hogy maga olasz. – mondta a nő és helyet foglalt a férfi által felkínált székre. – Az apja nem ezt a nevet használta.                                                                                                      

– Igaz, hisz anyámmal már kiskoromban elváltak ő pedig Amerikában kezdett új életet. A magánnyomozói pálya pedig ok volt számára, hogy kétszer is nevet változtasson.                                    

A nő bólintott, közben kissé komolyra váltott az arca. Tom, vagy olasz nevén Tommasso Rivierával két éve véget ért az üzleti kapcsolatuk, miután a férfi meghalt egy tragikus balesetben. Lezuhant a szakadékba egy kelet brazíliai erdőben.                                                                                     

– Szóval… miről van szó?                                                                                                     

– Apám hagyatéka után megkaptam mindent, amin előtte években dolgozott. Jobban mondva a halála előtti utolsó ügyön, amivel Ön bízta meg.                                                                                    

– Tizennégy évig dolgozott nekünk. – A nő várt, látszott, hogy elmerül az emlékekben, szeme olyan fájdalomról árulkodott, amit sem tizennégy, de száz év sem gyógyít be. Szőke haja már minden bizonnyal fodrász segítségével tartotta meg eredeti színét, arcán és szemén látszott, hogy ötvenes éveiben lehet.                                                                                                                                      

– Hatvanegy. – mondta kimérten Enrico kíváncsiskodó arckifejezésére, majd visszaterelte a beszélgetést eredeti medrébe. Megszokta, hogy a férfiak még ebben a korban is úton-útfélen udvarolgatnak neki. Az olaszokkal pedig már tudta, hogy kell bánni. – Talán Ön is a magánnyomozói pályán tevékenykedik?                                                                                                                       

– Nem, dehogy! – legyintett Enrico félmosollyal. Nehezen közelítette meg mondandóját, amiért megkereste az asszonyt. – Ne haragudjon, nem akartam személyeskedni, csak a papírok láttán meglepődtem a korán. Idősebb hölgyre számítottam.                                                            

– Elég idős vagyok ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki ki akarja használni a helyzetet, amivel mai napig nem tudtam megbirkózni. – mondta kimérten, és fájdalma ellenére szeme határozottságot tükrözött.                                                                                                                                              

– Bocsásson meg, de távolról sem ez a célom! Épp ellenkezőleg!                                                 

– Ellenkezőleg?                                                                                                                        

– Igen! Szóval… szerelmes lettem! Van egy lány… – kezdte bátortalanul.                         

– Mindig van egy lány… – mondta fásultan a nő. – Bár nem tudom mi közöm a magánéletéhez.       

– Nem akarom, hogy csalónak, vagy szélhámosnak tartson, és szó sincs róla, hogy kihasználjam az érzéseit! Szóval… nem is tudom hol kezdjem…                                                                                         

– Egyszer valaki azt mondta nekem „szokták mondani az elején”, és milyen igaza volt! Jobb belevágni és kihagyni a felesleges köröket, essünk túl rajta!                                                         

Enrico nagyot nyelt, mintha pillantása is helyeslően bólintott volna.                                          

– Oké! Szóval… azt hiszem megtaláltam a lányát, Sofiát! – mondta ki gyorsan, és elé tette azt a fényképet, amit Morena nála felejtett a táskájában talált. Akkor, mikor az apja szétszakította őket.

Brazília, Santa Catarina, Ilhota

Morena

Nem tudom a valódi nevemet. Azt sem, hogy mikor és hol születtem. Csak azt, hogy apa Morenának hív. Emlékszem, hatéves voltam, mikor egy rendőr barátja papírokat hozott, amivel beiratkozhattam az iskolába. Morena Freitas. Ez a nevem. De hogy lehet valakinek barna a keresztneve? Mindegy, már megszoktam! Mikor megkérdeztem apától, mindig azt válaszolta: „a szép világosbarna bőröd miatt, como Morena clara.” Igaz, hogy krémszínű a bőröm – főleg itt Brazíliában, ahol élünk a nap gondoskodik róla, hogy ez a kreolos barnaság meg is maradjon –, de a hajam egészen világosszőke, ami elég különlegesnek számít a környéken. Nem szeretem, ha kitűnök a többiek közül, de a hajfestés gondolata eszembe sem juthat, mert apa nem engedné meg. Szigorúan nevel, sokszor azt érzem túlságosan is, és ha lehetne apácazárdába íratna. Nehezen vette tudomásul azt is, hogy a tizennyolcadik születésnapomon bevallottam neki, szerelmes lettem. Persze azt nem mondtam el, hogy megtörtént az, amitől minden apa fél. Fernando abba az osztályba járt, mint én. Talán szerelem volt első látásra. Talán… azért mondom ezt, mert nem volt időm igazán megérezni milyen az igazi szerelem. Jött, fellángolt és itt hagyott. Még azelőtt kipukkant az a rózsaszínű szerelem-buborék, mielőtt még teljes nagyságára fújtuk volna. Egyszer feküdtem le vele, mert többé nem volt lehetőségünk rá.                                                                                                             

Két hónappal a tizennyolcadik születésnapom után, a gimnáziumi végzős estén történt. Rengeteget táncoltunk, nagyon boldog voltam. Apa nagy nehezen engedte meg, hogy éjfélig maradjak. Eljött értem és várt a parkolóban. Pontos voltam, mint mindig. Tisztelem őt és ő is tiszteli, amit én szeretnék. Kölcsönös bizalom van kettőnk közt, és egyikünk sem élne vissza vele. Büszke vagyok rá, hogy a korához képest jóképű és erős apukám van. Biztonságban érzem magam mellette. Sajnos anyukámat nem ismerem, eltűnt abban a szörnyű földrengésben, amibe majdnem én is odavesztem. Apa azóta sem beszél róla. Tudom, hogy fáj neki a hiánya ezért nem faggatom, de megígérte, ha eljön az idő többet mesél majd róla. Nem ismerkedik, azt mondja, anya helyét nem töltheti be senki, ezért hát tökéletesen jól megvagyunk ketten. Mellettem volt akkor is, mikor… mikor Fernandóval megtörtént az a szörnyűség.                                                                                                                            

A végzős bál után egy héttel egy este apa feljött a szobámba és becsukta maga mögött az ajtót. Azt mondta legyek erős és ne felejtsem el, hogy számíthatok rá, bármi is lesz az életemben. Komoly volt az arca, mindennél komolyabb, mint előtte bármikor. Ahogy beszélt, szép lassan rájöttem, hogy valami fájdalmas dolgot akar megosztani velem. Abban a pillanatban éreztem, hogy felnőtt lettem. Nem a tizennyolcadik születésnapomon, és nem akkor, mikor a világ legszebb estéjén, két hónappal később elvesztettem a szüzességem. Nem akkor éreztem, hogy felnőttem! Hanem akkor, mikor apa elmondta, hogy Fernando nem jön értem többé. Aznap este vihar volt, dörgött és villámlott, az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Fernando motorral sietett haza az ültetvényről, ahol iskola mellett és a nyári szünidők alatt is dolgozott. A sáros mellékútról épp felhajtott a betonútra, mikor megcsúszott, és a motorja egy kamion kerekei alá sodródott. A sofőr nem tudott megállni. Összetört a szívem, és én is vele törtem! Apa átölelt és hang nélkül szorított. Hagyta, hogy sikoltva zokogjak, össze-vissza csapkodjam, majd fogta a fejem, mikor a sokktól hánytam. Napokig mellettem volt, nem hagyott egy pillanatra sem magamra.                                                                                    

Abban a pillanatban éreztem, hogy igazából felnőttem. Ennek már lassan egy éve. Azóta ritkábban álmodom róla, de tegnap éjjel megint hatalmas vihar volt, és Fernando újra visszatért az álmomba. Fülembe csengett az a dal, amit a tiszteletes és a három főből álló férfikar énekelt a búcsúztatásán. (Abba-Fernando)                                                                                                                   

Annyira sajnálom, hogy nem ismertem az anyukámat. Egyetlen fényképem van csak róla, amin kétéves körüli vagyok, és az ölében ülök egy pléden, a háttérben pedig egy játszótér látszik. Apa tudja, hogy nagyon hiányzik, én pedig azt tudom, hogy nagyon szerette anyát, azért nem beszél róla.    

Amikor kicsi voltam apa egy öntödében dolgozott a városban. Azóta csinált egy motorszervízt, amit a garázsunkból alakított ki és végre itthon dolgozik, saját magának. Hatvanegy éves, de negyvennek sem látszik. Fiatalos, sportos és rengeteg energia van benne. Ha nem lenne az apám azt mondanám jóképű, de nekem ő csak apa. Büszke vagyok rá, hogy ő az apukám, erős várfal nekem. Kemény munka árán építette fel az életünket, és Beto motorosboltját. Beto, azaz Roberto, mert így hívják.                                                                                                                                          

Üzleti menedzsment szakon tanulok a florianópolisi állami főiskolán, ami százötven kilométerre van a falunktól, ezért a legjobb barátnőmmel egy kollégiumi szobában lakunk. Rafaela gyerekkorom óta a legjobb barátnőm, gyakran jön hozzánk, bár azt mondja kicsit tart apától, mert szerinte olyan ördögi. Biztos az ijesztő zöld szeme miatt, ami pont, hogy jóképűvé és macsóssá teszi.                         

Hétvégenként és a szünetekben a falunk melletti lovardában dolgozom. Imádom a lovakat, apa azt mondja már kiskoromban megszerettem őket, legfőképp azt a hosszú sörényű, loboncos farkú pónit, amit Gypsy Vannernek hívnak. Órák után heti kétszer táncolni járok – titokban. Nem merem elmondani apának, mert többször is összevesztünk ezen.                                                        

Már kiskoromban elkezdődött a tánc iránti szenvedélyem, ezért az általános iskola után azon a pályán akartam elindulni, de apa hallani sem akart róla. Aztán a főiskola előtt megint előhoztam, hogy mit szólna hozzá, ha a táncművészetire jelentkeznék, de ismét falba ütköztem. Azt mondta az nem szakma és azzal nem lesz belőlem semmi, mert szerinte a tánc csak egy szabadidős szórakozás. Hát éltem a szavaival, és szabadidős szórakozásként elkezdtem tangóra járni. Egészen addig, míg egy péntek délután későn értem haza. Mikor leszálltam a buszról a házunk előtt apa a nyitott garázsban állt, előtte egy fejtetőre állított motor volt. Megtörölte a kezét egy olajos rongyba. Fekete, szintén olajos ing volt rajta, amin csak az alsó néhány gomb volt ép. Többször ajánlottam, hogy varrok még rá, de nem hagyta, azt mondta: „a motorszerelésre így pont jó.” Nyakában egy fekete bőrszíjon a gyerekkori tejfogaimból készített csontmedál lógott, mint mindig, amióta csak ismerem.     

– Milyen volt a napod? – kérdezte.                                                                                                                 

– Jó! – vágtam rá gyorsan és reméltem, hogy nem tűnik fel neki az egy oktávot megemelkedett hangom. Sosem hazudtam neki, csak a tánc… a tánc valahogy éket vágott közénk.                                   

Mikor kiderült nagyon összevesztünk, de akkor apa elárulta, hogy mi az oka a tánc iránti ellenszenvének; anya versenytáncos volt, latin kategóriában táncolt, ezért rá emlékezteti. Azt mondta nem tudná megnézni egyetlen fellépésemet se, mert ő jutna eszébe, hisz így is nagyon hasonlítok rá. Megígértette velem, hogy nem táncolok többé, és cserébe a kezembe nyomta azt a fényképet, amit azóta is hűen őrzök a pénztárcámban.

Az apa

Morenának fogalma sincs, hogy nem én vagyok az igazi apja, és ez így helyes. Nem akarom, hogy valaha is megtudja.                                                                                                                             

Mikor beleszerettem az anyjába, már férje volt. Rövid, de szenvedélyes kapcsolatunk akkor ért véget, mikor erőszakos viselkedésem miatt teherbe esett. Sosem engedte, hogy lássam az ikerfiaimat, akiket azóta a digó férjével nevel. Légiós múltam és néhány bennfentes katonatársam segítségével évekig figyeltem. Mindent tudtam róla. Azért utaztam a szigetre akkor is.                                     

Tél volt, az ünnepek alatt a család egy melegebb helyre készült, és én ott akartam lenni. Azt hittem, hogy talán eljött az én időm, most visszaszerezhetem a családomat.                             

Nekik Amerikából csak pár órás repülőút volt, nekem sokkal több, ezért korábban érkeztem. Tudtam a járatuk számát, a hotel nevét ahol megszálltak. A szobájukat is megfigyeltem, egészen addig a szörnyű napig, mikor megtörtént az a természeti katasztrófa, ami az én tervembe is beleköpött.       

Szívós vagyok, életben maradtam. Az univerzumnak még dolga van velem, vissza kell kapnom azt, amit elvettek tőlem. Meg akartam büntetni érte a digót, végleg le akartam számolni vele, de a természettel nem lehet packázni. Arra én se tudtam felkészülni.                                                                

Sokaknak szerencséjük volt, de annyi sikoltozó embert még a ruandai népírtásban sem láttam. A légióban megedzett az élet, de azt hiszem akkor, és ott én is megijedtem. Az a helyzet engem is a markába kapott és megszorongatott. Összeszorította a szívem, és a szánalom felülkerekedett harcos ösztöneimen. Mindenkit megtör egy olyan eset.                                                                   

Láttam, ahogy elviszik helikoptereken a túlélőket. Őt is láttam, azt a nőt, akit a világon a legjobban szerettem. Jajgatva kiabálta a kislánya nevét. Nem akart elmenni, de az evakuálási csoport újabb rengésre hivatkozva mindenkit elszállított a romok helyszínéről akár menni akart, akár nem. Sikítozott, aminek hangja még most is a fülembe cseng.                                                                    

Két csoportra oszlott az az éjszaka – akik mentettek és akiket menteni kellett. Az előbbihez csatlakozva úgy kutattam a romok között, mint a drogkereső kutya. Beástam magam a hotel romjai közé, ahol a szobájuk volt, napokig kutattam. Kicsi volt még, talán aludt, talán elég erős volt a szervezete, hogy túlélje. De az is lehet, hogy a sors nekem szánta – így akarta visszaadni azt, amit másképp nem tudott. Így akarta visszaadni a családomat.                                                       

Mikor meghallottam vékonyka hangját nagyot dobbant a szívem. Lihegve dobáltam szét a szoba megmaradt bútorait, csak, hogy előkerítsem. Tudtam, hogy életben van, éreztem! Mikor a karjaimba kaptam koszos és erőtlen volt. A por barnára festette szőke haját és babaarcát, csak az a síró szempár virított rám könnyesen. Magamhoz öleltem és még a régi nevét ismételgettem. Ő hozzám bújt és a nyakamba kapaszkodott, én pedig úgy szorítottam magamhoz, mintha a sajátom lenne.            

Így jutottunk ki a szigetről. Az apa, és a megmenekült kislánya, akinek olyan barna volt a bőre, hogy a Morena nevet kapta. Így írták be a megmenekültek listájára, így hoztam magammal a faluba, ahol azóta is élünk. Morena Freitas, ő a lányom, és ez már mindig így marad. Nem engedem, hogy bárki hozzáérjen, nem engedek senkit a közelébe! Az egyetlen ember, aki érzem, hogy őszintén szeret és én ugyanúgy szeretem. Az apja vagyok, ő általa jobbá lettem, mert szülővé váltam, ő megtanított a felelősségre és ugyanolyan biztonságot adott nekem, mint én neki. Megtanultam apa lenni, megtanultam feltétel nélkül szeretni. Az életem árán is megvédem őt, és vigyázok rá ameddig dobog a szívem.      

Enrico                          

Lent álltam a völgyben lévő lovardában. Épp leszálltam a lakkfekete fríz hátáról, mikor a gyeplőt a kezembe markolva elnéztem a távolba. A lány lefelé jött a domboldalon, kezében lóbálta a szandálját. Táncoló léptei nyomán por szállt fel az útról. Csípője kecsesen hintázott a zene ritmusára. (Danny L-Baila Morena) Hosszú szoknyája oldalán kilátszott meztelen combja, ahogy táncolva közeledett felém. Mandulabarna bőrén megcsillant a veríték a perzselő hőségben, vágyaimat az őrületbe kergette. Mikor leért a völgybe rám mosolygott, én pedig a derekát átkarolva magammal repítettem a táncba. Belefúrtam az arcom a hajába és lecsókoltam a verítéket a nyakáról. Mélyet szippantottam bőrének édes illatából és a lábamat az övé közé zárva, táncolva összeolvadt a csípőnk.                       

Megráztam a fejem és visszazökkentem a jelenbe. Mosolyra húzódott a szám és édes bizsergést éreztem a gyomromban, amikor megállt előttem és lágy hangján rám köszönt. Miatta kezdtem el a lovardába járni, majd szép lassan már csekélyke fizetésért is ott dolgoztam. Huszonöt évesen még egyetemre járok, társadalmi antropológiát tanulok.                                                                     

Életem legszebb napját töltöttük együtt, mikor Morena végre elfogadta a meghívásomat és eljött hozzánk. Anya nem volt otthon, az iskolában kicsiknek oktatott balettet.                                                          

A tangóról beszélgettünk és úgy általánosságban a többi táncról is. Ámulva hallgatta, mikor elmondtam neki, hogy anya a balett előtt latin táncokat oktatott, ezért tíz évig én is versenyszerűen táncoltam. Bekapcsoltam néhány tangó alapú zenét a telefonomon, és felajánlottam, hogy szívesen gyakorlok vele. Mikor megszólalt az Ametista-Azul című száma, azonnal beleszeretett.                       

– Ez a bachatangó. – mondtam, és boldog voltam, hogy tetszik neki, mert az én kedvencem is ez a táncelegy. – Bachata con tango.                                                                                                        

– Táncoltad már? – kérdezte.                                                                                                

– Egyszer-kétszer. Nézzünk róla egy koreót?                                                                            

Bólintott, mire bekapcsoltam a nagyképernyős tévét a kandalló felett, és bepötyögtem a keresett tánc koreográfiáját. Odaléptem hozzá és vezetni kezdtem, közben hol a tévére, hol a lépésekre koncentráltunk. Visszatettem a zenét az elejére, de másodszor már inkább csak egymást néztük és a lépések közben, mindketten átéltük a könnyed lebegést. A következő számok már külön bachatára és külön tangóra szóltak. Az érzékibb és lassabb ütemű zenére egymáshoz simult a testünk és a vágyaink egyre inkább elhatalmasodtak. Orromat az orrához érintettem, és tánc közben a szemébe néztem. Beszédes pillantása őt is elárulta. Szavak nélkül csak a dallamok vezettek bennünket, és lassan az emeleti szobámban találtuk magunkat.                                                                          

Mikor fölé hajoltam éreztem, hogy mindkettőnk szíve egy ritmusra ver. Csókjaimmal beborítottam, és ő is türelmetlenül hámozta le rólam a ruhát. Végigsimogattam meztelen bőrét és a hasa felé vándorolt az ajkam. 

Morena                                                                                                                                  

Sosem éreztem még olyan csodát.                                                                                                    

– Lazíts! – súgta gyengéden, mikor automatikusan felé mozdultam, de csókjaival visszairányított a matracra. – Élvezd, ahogy simogat a nyelvem!                                                                                

Szűzies reakcióm biztos elárulta, hogy az ilyen testhelyzet még idegen számomra, de engedelmeskedtem, mert pillanatok alatt nedves csókjainak varázslatos hatása alá kerültem. Magam is megijedtem ziháló hangomtól, és félénken az alkaromba haraptam, hogy visszafojtsam a gyönyör megkönnyebbült erejét. A testem azon része önálló életre kelve kívánta még azt a buja örömöt, de az a zsibbasztó inger olyan volt, mint akit akkor is csiklandoznak, amikor már nem akarja. Azt kívántam, hogy hagyja abba, mert a könnyem is kicsordult ahogy érzéstelenítőként letompította a testem az a mindent elsöprő, felsőbbrendű érzés.                                                                                                           

– Jó volt? – suttogta kérdőn mikor a szemembe nézett. Pillantásától úgy olvadtam el, mint a vanília fagyi, amit túl sokáig tartottak a napon. Éreztem, hogy az egész belsőm hálát rebeg azért a korai örömért.                                                                                                                                    

– Még most is szédülök. – szuszogtam csillogó szemekkel.                                                

– Legalább olyan jó volt nekem is! – mondta és megcsókolta az orromat, a számat, majd édes ajka rátapadt a mellemre.                                                                                                                

Újra felnyögtem, mert a mellbimbóm olyan kemény lett, hogy szinte éreztem feszülő fájdalmát. Az éjjeliszekrényébe nyúlt és egy óvszert vett elő. Hatalmas ágya közepén ült és az ölébe vont. Mikor testünk egymással szemben összeolvadt olyan lágyan csúszott be a combjaim közé, hogy attól is elélveztem. Néhány mozdulat után újra… és azt hiszem újra. Rajtaütés-szerűen többször is végigsöpört rajtam, és végérvényesen leterített. Olyan lassan és érzékien hintáztatta a testem, mint mikor egy hattyú kecsesen ringatózik a tavon.                                                                             

Mikor ő is átélte a csodát hangja ércesen mélyebb lett, és nyögése férfias kielégülésről árulkodott. Mozdulatai gyengévé szelídültek, de erősebben szorított magához és öngyilkosokat megszégyenítően fulladt a hajamba.                                                                                                                         

– Nagyon jó volt veled! Köszönöm ezt a csodát! – zihálta halkan a fülembe.   

Órákig ölelkeztünk és hallgattuk a lentről felszűrődő zenét. (Teddy Swims-Lose Control). Nem mentem haza, egész nap szeretkeztünk. Bűnbeesésem édes pillanatai nem engedtek el tőle. Ahogy fölém hajolt újra az a bizsergető érzés kerített a hatalmába. Hallgattuk az olasz zenét (Adriano Celentano-Il Tempo Se Ne Va), aminek refrénjét Enrico nekem énekelte. Érzéki, lágy dallamától meghatottan olvadtam a karjaiba, és ölelkezve ismét eggyé vált a testünk.   

 Az apa                                                                                                                                          

Morena egész este nem jött haza. Ideges voltam, mert a telefont sem vette fel. Beültem a négyajtós Ford Trollerembe és elmentem a barátnőjéhez, aki ijedten nyögte ki, hogy Morena vele együtt jött haza, de a lovardánál leszállt a buszról. Sokszor én is ott segédkeztem, azt gondolta talán hozzám jött. De Morena a lovardában sem volt. Körülnéztem az istálló melletti személyzet számára fenntartott szobában, ahol a fali táblán megláttam a fehér krétával kiírt két nevet: Morena és Enrico. Erről eddig fogalmam sem volt, Morena péntekenként sosem dolgozott.                                               

Mikor bevallotta, hogy tetszik neki az a digó kiakadtam és megtiltottam, hogy találkozzon vele. Összevesztünk, azzal fenyegetett, hogy elköltözik. Felhívtam Diegót, a köpcös, kerek ábrázatú tipikus brazil fickót, aki a légió óta a legjobb haver. Ő a kapitány a gaspari rendőrségen, és ő az egyetlen, aki mindent tud a múltamról. Ő segített abban is, hogy Spanyolországból ide rejtőzzek. Új személyazonosságot intézett és segített Morena papírjainak elintézésében is. Együtt csináltuk ki azt a magánnyomozót, aki Fedra megbízásából a kislánya után kutatott és a szálak hozzám vezették. A kopóval együtt a papírjait is eltűntettük, így továbbra sem találtak meg. Azt hittem azzal végre nyugtunk lesz. De nem így történt. Mikor Morena elmondta, hogy a digóval megy el egy kisvárosi koncertre utána mentem. Elkaptam a gyerek nyakát és megmondtam neki, hogy soha többé ne lássam a lányom közelében. Morena kiborult, de otthon egy újabb veszekedésünk után el kellett neki mondanom a majdnem igazat.                                                                                                            

– Anya megcsalt egy olasz férfival? – ismételte meglepetten, mire bólintottam, így pillanatok alatt agresszor helyett áldozattá váltam.                                                                                        

Úgy tűnt akkor megértette, hogy miért ellenzem kibontakozó kapcsolatát, mégsem engedelmeskedett, mert továbbra is találkozgatott vele. Nem akartam, hogy kiderüljön az, amit a gyerek apjával műveltem.                                                                                                       

Vadul vertem a digó háza ajtaját, amit az anyja nyitott ki. Félrelöktem és feldöngettem a falépcsőn, az emeletre. Rájuk törtem az ajtót. Épp táncoltak, (Sofia Karlberg-Crazy in Love) alig volt rajtuk ruha… talán készültek valamire – azt hittem megakadályoztam. A digót véresre vertem, a nyakamon csimpaszkodó anyját a ruhák közé löktem a nyitott szekrénybe. Hiába kiabált utánam a nő, hogy hívja a rendőrséget, tudtam, hogy Diegóval nyert ügyem lesz. Morenát kirángattam az autóba és nem törődve a sírásával, hazavittem.

Egy órán belül a repülőtéren voltunk és visszavittem oda, ahonnan a történetem elkezdődött… Morena anyjával.       

 

A 2010-es haiti földrengés áldozatainak emlékére