2018 Tamarit, Tarragona-Spanyolország

Sötét volt már, mikor Fedra a repülőtéren bérelt kocsijával megállt a birtok előtt. Hevesebben vert a szíve, ahogy felcaplatott a nagy házhoz a meredek, sziklás udvaron, de izgatottan várta, hogy elmondhassa sejtését Lorenzo anyjának. Léptei egyre jobban elnehezültek és bátorsága mind inkább elhagyta, ahogy közelebb ért. A férfi emléke erőt adott neki abban, hogy végig tudjon menni a sötét udvaron, és teljesítse saját magának kiszabott feladatát. Remegve kopogott be a nagy házba.

Lassan kinyílt az ajtó, az idős, testes asszony szótlanul állt meg előtte. Fásult, táskás szeme olyan fájdalomról árulkodott, amit száz év sem gyógyíthat be.

– Nyomós okod volt, amiért vállaltad ezt a látogatást. – szólt Felicidad halkan, de kimérten. Betotyogott a nappaliba, és az ajtóhoz legközelebbi székre mutatva hellyel kínálta hívatlan vendégét. Mikor maga is leült vele szemben úgy emelte rá a tekintetét, mint egy lassú, berozsdásodott gépezet. Cserzett bőre nagyban hasonlított a cherokee indiánokéra, akikkel Fedra többször is találkozott, míg Tulsában élt.

– Igen. – bólintott Fedra, és abban a pillanatban nagyon kicsinek érezte magát Felicidad tekintélyt parancsoló nagysága előtt. Szeme megtelt könnyel, mert maga is úgy gondolta, hogy ő a hibás Lorenzo haláláért.

– Szóval? Mi járatban vagy itt? – kérdezte közönyösen a megtört asszony, mintha már nem lenne az életben olyan téma, ami érdekelné. Fedra bátortalanul Felicidadra mosolygott.

– Nem is tudom, hol kezdjem…

– Szokták mondani… az elején. – mondta nyersen az asszony, majd hozzátette: – Csak azért hallgatlak meg, mert Lorenzo szeretett téged. Kiüresedett pillantásától Fedra esetlen és remegő szájú mosolya elkenődött, ezért nyakatekert mondatok helyett inkább egyszerűen kezdett bele.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de én… én látom őt! Utánam jött motorral! Senki sem hisz nekem! Csak… csak azt akartam kérdezni, hogy talán… Ön is látta? Hazajött?

Felicidad arca rezzenéstelen maradt, de a szíve elszorult. Mindent megadott volna érte, ha Lorenzo tényleg élne, de tudta, hogy ő már nem jöhet vissza többé.

– Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik? – idézte titokzatosan egy ismert író szavait, közben pedig szomorú szeme olyan fájdalmat tükrözött, hogy Fedra legszívesebben visszavonta volna minden szavát.

Az asszony a misztikumról meg a természetfeletti jelekről beszélt, mintha a fia elvesztése miatt már nem lenne teljesen tiszta az elméje. Szándékosan kitért a konkrét válasz alól, majd lassan felállt, jelezve, hogy számára befejeződött a beszélgetés. Döcögve az ajtó felé indult, majd kitárta a nő előtt. Mikor Fedra egy halk köszönést nyögve elindult kifelé, még utána szólt:

– Ha újra látod… – szólt emelt hangon, majd beszéde kissé eltompult. – …mondd meg neki, hogy mit érzel iránta!

Fedra nagyra kerekedett szemmel meredt rá. A szája már kérdésre nyílt volna, de az asszony határozottan becsukta előtte az ajtót.

*

Néhány hónappal korábban

– Istenem! Lorenzo, te vagy az? – kérdezte Felicidad és felült az éjszaka közepén az ágyban.

– Az vagyok, akit vártál. – mondta a férfi és közelebb lépett, hogy az anyja a Hold beszűrődő fényében jobban láthassa.

– Tristen? – Én vagyok, anya! Boldog ölelkezés és hosszú beszélgetés után egyetértettek abban, hogy nem tudatják senkivel Tristen hazatértét a légióból.

– Ne félj anya, meg fog bűnhődni érte, megígérem! – jelentette ki Tristen bosszúszomjasan.

Felicidad megrettent a fia szavain. Ismerte Tristen vadságát és elhitte, hogy komolyan megteszi, amit mond. Féltette őt, és valamilyen érdekes módon féltette Fedrát is.

– Ne bántsd azt a nőt! Nem tehet róla!

– De igen, anya! Miatta halt meg az ikertestvérem!

– Elfelejtesz valamit! Szerette a bátyádat! És megszenvedett a halála miatt.

– Nem eléggé! És nem úgy, ahogy mi! A halála napján ment férjhez! Ő ünnepelt, mikor a bátyám meghalt érte. – Hangja mennydörgésként hatott.

– Tristen, kérlek!

– Nem tudsz megállítani!

Felicidad a fiához lépett és átölelte.

– Nem akarlak téged is elveszíteni! Hiszen még csak most kaptalak vissza.

A fiú megsimogatta az anyja arcát és megpuszilta a homlokát.

– Ne félts engem, anya!

– De féltelek, mert nagyon szeretlek! Azt szeretném, ha végre itthon maradnál! Tudod, hogy én sem élek örökké!

– Nyugodj meg, anya, nem fogsz elveszíteni! A légió megtanított mindenre!

Felicidad elmondta Tristennek, hogy Fedra egy ideig náluk lakott, majd szó nélkül faképnél hagyta Lorenzót, hogy aztán egy másik férfi felesége legyen. Lorenzo utánament Sienába, a nő esküvőjére. Oda, ahol aztán az életét vesztette.

Tristen beköltözött a bátyja házába és olyan dolgokat keresett, amik elvezethetik Fedrához. Az egyik szekrényben talált egy olasz napilapot, amiben három ingatlant jelöltek be Siena környékén. Elővette angol nyelvtudását és úgy tett, mintha ő is ház után érdeklődne, így játszi könnyedséggel hamar kiderítette, hogy melyiket vette meg a nő. Megkérdezte az anyjától, hogy néz ki Fedra, amire Felicidad a hálószobájába totyogott, és az éjjeliszekrénye fiókjából elővett egy telefont.

– Ez mi? – kérdezte Tristen és elvette a felé nyújtott készüléket.

– A bátyád telefonja. Ebben biztos van kép róla, de nem tudtam bekapcsolni, mert rég lemerült már, és a kódot sem ismerem.

Mikor Tristen később egyedül maradt sikerült újraélesztenie Lorenzo telefonját. Jól sejtette, mert a készülék tele volt a nő fotóival. Miután végignézte az összeset visszalapozott ahhoz a képhez, amin a testvére egy arany mintázatú barokk kanapén feküdt, karjaiban pedig Fedra. Sokáig elnézte a képet, ujjával kinagyította, majd megállapította, hogy a nő nagyon csinos, de abban a pillanatban nem tudott mást érezni iránta, csak iszonyatos haragot. Nem lágyította meg szívét a szép női arc. Túlságosan keménnyé tette saját szomorú tapasztalata, az idegenlégióban töltött tizenöt éve alatt pedig még jobban megedződött a szíve. Biztos volt benne, hogy a fotó intim pillanatok után készült, mert a hajuk nedvesen kócolódott, arcuk kissé kipirult volt, szemükben pedig kielégült fény csillogott. A nő szőke haja frufru nélkül, finom hullámokkal omlott kétoldalt a vállára, hatalmas, sötétbarna szemeit hosszú szempilla keretezte. Arcán két oldalt mosolygödröcske húzódott, ahogy Lorenzóra mosolygott a képen. Látszott, hogy szerették egymást.

Tristen hónapokig gyűjtögette a további információkat Fedráról. Figyelte. Végül egy áprilisi napon felvette Lorenzo motorosruháját és kitolta megjavított motorját a garázsból. Átmotorozott Olaszországba, hogy megmutassa magát neki. Azt akarta, hogy a nő elhiggye Lorenzo tért vissza. A terve jól sikerült, mert Fedra már maga is kezdte elhinni, hogy elméje nem csak játszik vele, hanem Lorenzo tényleg él.

*

Fedra tudta, hogy Felicidad eltitkol előle valamit. Nem hagyta nyugodni saját sejtése – érezte, hogy Lorenzo él. Kíváncsisága erősebb volt a félelménél, mert nem a kapu felé indult, hanem a ház mögötti keskeny, kanyargós ösvényre, ami az udvar hátsó végébe vezetett, a sziklaszirtre. A lélegzete is elállt, mikor megpillantotta a sötétből kimagasló szinte átlátszó épületet, aminek csak üvegből és fémből épült a szerkezete.

A szája tátva maradt, mert hónapokkal azelőtti ottjártakor még nyoma sem volt a háznak. Lorenzo mindig arról álmodott, hogy szeretne egy olyat építeni oda, ha Fedra vele marad. De a nő szíve már akkor is Lucasért fájt. Miatta hagyta ott szó nélkül azért, hogy hozzámenjen élete szerelméhez. Egy hónappal későbbi esküvőjük azt hitte jó döntés volt. Lucas a sármos olasz, sötét szemével, megnyerő modorával és hátul összekötött hajával már az első pillanatban rabul ejtette. De legszebb napjuk tragédiába torkolt, mikor Lorenzo megjelent az esküvőjükön, és magánkívüli állapotban számonkérte Fedrát, hogy miért hagyta el. Hosszas huzavona után a násznép szó szerint elkergette a toscanai házuk udvarán tartott jeles eseményről. Lorenzo ittas állapotban motorra pattant és hatalmas sebességgel száguldott bele az éjszakába – de nem élte túl az ütközést a fával. Fedra azóta sem tudta feldolgozni a történteket, önmagát okolta a férfi haláláért.

Megtörölte könnyfátyolos szemét, és megpróbálta kiverni a fejéből a szomorú emlékeket. Mikor a házhoz ért bekukucskált az üveges bejárati ajtón és tenyerével óvatosan belökte. Leesett az álla, mikor az ajtó kinyílt és bent egy olyan berendezési stílust látott, amiről annak idején sokat beszéltek Lorenzóval. Ő tudhatta csak, hogy rendezne be egy olyan házat… De más nem. A bútorzat a minimalizmusról és a letisztult, de mégis előkelő formákról szólt, amiben mindenhol a bézs és a fehér kombinációja dominált.

Az ajtótól balra a padlón elhelyezett hatalmas, dekoratív gömblámpa fehér fénye világította meg az egész nappalit. Vele szemben egy hófehér, félkör alakú kanapé állt, rajta szőrmepléd és vaskos párnák katonás sorrendje. A padlót szinte mindenhol beterítő vastag szálú bundás szőnyeg tette ünnepélyessé a modern enteriőrök eleganciáját. A tengerre néző oldalon egy hatalmas terasz nyúlt a víz fölé, aminek üveges alja pazar kapcsolatot teremtett a külvilággal és lélegzetelállítóan szép kilátást nyitott a tengerre. A terasz melletti hosszú virágtartóban egy páratlanul szép bambusznövénybokor nyújtózkodott. Méltóságteljes, plafonig magasodó szárainak sora természetes bambuszerdő hatását keltette, és plusz élettel töltötte meg a házat.

Fedra óvatosan kilépett elegáns SJP márkájú, mályvaszínű körömcipőjéből és a lakkozott falépcső alján hagyta. Pirosra festett körme élesen rikított a vakítóan fehér belső térben. Ahogy felfelé haladt távolról jövő, halk zenét hallott. (Leslie Grace-Bachatica) Intuitív érzése azt hagyta sejtetni, hogy valami nincs rendben, mégis egyenletes léptekkel, kíváncsian haladt felfelé a kecsesen kanyargó falépcsőn. Mikor elhaladt az emeleti üveges erkély mellett fent is megcsodálta a meseszép, tengerre néző kilátást. Megállt egy pillanatra és szájtátva nézett végig a vízen, ahogy a telt Hold még alig fogyó alakja megfestette tükörfényes felületét. Lassan végigsétált a vastag, bundás szőnyegen és érezte, hogy talpa hálát mond az esszenciálisan komfortos érzésért. Az üvegaljú erkély előtt egy fonott függőfotel lógott a plafonból, aminek központi kilátása a tengerre irányult.

Fedra emlékezett, hogy Lorenzo mindig „rátarti bútordarabnak” emlegette ezt az exkluzív kényelmi ülőalkalmatosságot, de Fedra erősítette, hogy ez méltán nevezhető a lakás gyöngyszemének. Óvatosan végigsimította a függőfotelen az ujjait. Érintésére a fotel hintázásba kezdett, mintha érzéki zene lassú ritmusára táncolna. A halk dallam irányába indult, a hálószobába. Felismerte az egymás után szóló spanyol dalokat. Többször táncolt rá Lorenzóval. (Chris Paradise-Juguete Sin Valor) Egyre inkább az az érzés kerítette hatalmába, hogy valaki várja. Lélegzetét visszafojtva lépett be a hálószobába. Óvatosan betolta a félig nyitva hagyott ajtót, minek hatására a zene tisztábbá és hangosabbá vált.

A hófehér, baldachinos, magas franciaágy körül apró izzókból álló fényfüzér világított. Romantikus függönyei az ágy magas száraihoz előkelő masnival voltak erősítve. Látványa megbizsergette gyomrában azt a bizonyos pillangórajt, mert visszaemlékezett a Lorenzóval töltött éjszakákra. De figyelme hirtelen másra terelődött, ami pillanatok alatt visszahúzta a jelenbe. Úgy érezte szívverése kihagyott egy ütemet, mikor meglátta a háttal álló férfit.

Tristen lassan felé fordult és rámosolygott. Fekete haja csábítóan göndörödött a füle mögött, szemének sötéten rajzolt körvonala, sűrű szempillája és vonzó mosolya megdobogtatta Fedra szívét. Ruházata szokatlanul elegáns és ünnepélyes volt. Fehér vászonnadrágban és fehér ingben állt előtte, ami végig kigombolva szabadon engedte láttatni feszes mellkasát. Két pohár ital volt a kezében, egyiket Fedra felé nyújtotta.

– Mi ez? – suttogta félve a kérdését.

– Absinth, a tiltott ital. Ismered? – Fedra lassan nemet intett a fejével, mire Tristen egyre közeledve felé, folytatta: – Évekig nem volt kapható. Azt mondják annak idején ez adott ihletet nagy művészeknek. Dali, Picasso, Hemingway… – sorolta egyre halkabban, mikor már arca a nő elé került.

Fedra megszagolta az italt, aminek ánizs és édeskömény illata volt. Érezte, hogy egy igazán erős, de jóízű gyógyszerre hasonlít az íze. Tristen letette az üres poharakat és a nő felé nyújtotta a kezét, Fedra pedig – mint egy alvajáró – ösztönösen a karjaiba sétált.

– Táncolsz velem? – kérdezte suttogva, és a zene érzéki ritmusára lassan hintáztatni kezdte a testüket. (Coldplay-We pray, slowed) Fedra lába megremegett, gyomra izgatottan rezonált, teste pedig egy olyan légiesen könnyed állapotba került, ami nem állt messze az ájulás határától. Úgy nézte a férfit, mint egy szellemet, szinte biztos volt benne, hogy csak hallucináció az, hogy ott áll előtte, mégis engedelmesen olvadt a karjaiba és lassan átadta magát gyengéd mozdulatainak. Érezte, hogy olyan kellemes érzések járják át a testét, mint annak idején – mikor tánc közben szeretkeztek. (Mr. Don, Derek Vinci-Mariposas) Újra a hatalmába kerítette az az érzéki tánc és az, ahogy szorosan összesimul a testük. Érezte a férfi vágyait, és a fizikai hatást, amivel keményen az alhasához feszül. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám! – súgta Tristen a nő szemébe.

Fedra adrenalinszintje pillanatok alatt többezerszeresére ugrott. Csak nézte a férfit és hagyta, hogy könnyei utat törjenek a szemzugában. Átadta magát az anyagtalan lebegésnek és hagyta, hogy a jelen magával sodorja. Boldog volt, hogy Lorenzo életben van, másrészről pedig félt, hogy elméje megbomlott és csak a képzelete űz tréfát vele.

– Lorenzo… – suttogta, és örömkönnye lassan végigfolyt az arcán. – …tényleg te vagy az?

– Mondd meg te! – mondta Tristen, és vágyakozva a szemébe nézett. A nőhöz simult, és érzékien megcsókolta. Fedra ajka engedelmesen nyílt meg a csókja előtt és pillanatok alatt eluralkodtak rajta a vágyak. Lassú és érzéki táncuk közben hagyta, hogy levegye róla az összes ruhát. Tenyerével legyűrte Tristen kigombolt ingét és türelmetlenül akarta a folytatást, de a férfi tenyere megpihent az arcán és csábító pillantása rá szegeződött.

– Szeretnéd látni a tengert? – kérdezte suttogva.

– Most?

Válasz helyett Tristen magára kapta szárán tépett rövid farmerjét, és kihúzott egy fiókot az ágy melletti szekrényből. Fedra elcsodálkozott mikor meglátta a kezében saját rövidnadrágját, és egy ejtett vállú, fehér blúzt.

– Gyorsabban hagytál el, mint ahogy a mosógép lejárt volna. – Egy pillanatig meredten néztek egymásra, de Fedra értette a célzást.

Lassan elvette a kezéből a ruháit, és fehérnemű nélkül magára kapta őket. Kezét szófogadóan Tristen kezébe kulcsolta, és futva követte lefelé a csigalépcsőn, majd a ház mögötti meredek lejtős ösvényen, a tengerpartra. Eleinte az orra hegyéig sem látott, de ahogy kiléptek a házból szinte azonnal megszokta a szeme azt a nem mindennapi szépséget, amivel a Hold telt nagysága megvilágította a kardinális sziklákat és a tövében elterülő meseszép partot. A lejtőn leérve fékezés nélkül gázoltak bele a tengerbe, ami kellemesen hűtötte le felforrósodott testüket.

Fedra nevetve sikoltozott mikor Tristen lelocsolta, és futva menekült előle, mint a gyerekek. Mikor haja és ruhája is csurom vizesre ázott lihegve a part felé szaladt. A férfi utolérte és elkapta, de a lendülettől egyensúlyukat vesztve belezuhantak a még meleg homokba.

Hangos nevetgélésük hirtelen abbamaradt, mikor meghatottan egymásra néztek.

– Szabad? – kérdezte halkan, és csókra szomjasan, lágyan közelebb hajolt hozzá. Tenyerébe fogta az arcát és hüvelykujjával lágyan végigsimította az ajkát. Fedra szíve úgy zakatolt, hogy lüktetése szemmel látható volt vizes ruháján is. Visszaemlékezett a táncórákra, mikor még Lorenzo a tanára volt… és arra, mikor egymásba szerettek.

– Igen. – sóhajtotta izgatottan és hagyta, hogy a férfi ajka lágyan megérintse az ajkát.

Csókjaik érzékien kóstolgatták egymást, majd szenvedélyük mindinkább erősebb lett, ahogy kutatva egymásba kapaszkodott a nyelvük.

Tristen vágyakozva nézett végig a nő mellén, majd ujjaival finoman végigsimított rajta. Tizenöt éve nem került ilyen közel senkihez. Óvatosan bontogatta le róla a vizes ruhát, majd gyengéden félresöpörte a vékony anyagú, átázott felsőt. Fedra belebizsergett, ahogy a férfi hozzáért és lágyan megcirógatta meztelen kebleit. Érzékien felnyögött, és lüktető pulzusa még jobban felgyorsult, mikor Tristen a szájába vette, és puha nyelve körülzárva szippantotta magába fázósan kemény mellbimbóját. Élvezte, ahogy simogatása selymesen halad végig a testén, és lassan becsúsztatja kezét a rövidnadrágjába, majd a tenyerébe illesztve magához emeli a fenekét. Halk nyögés hagyta el a torkát és önkéntelenül megemelte a derekát, mire testük szorosan összeért. Érezte a férfi péniszének nagyságát, amitől ösztönei azonnal életre keltek.

Tristen úgy szorította magához, mint ahogy tánc közben is. Nyelvével megrajzolta az ajka vonalát és lágy csókjaival azonnal szenvedélyt korbácsolt belőle. Legyűrte róla a rövid farmert, és lassú mozdulattal becsúsztatta férfiasságát a nő combjai közé, minek hatására testük tökéletes egészként passzolt össze. Átadták magukat a pillanat hatalmának és mérhetetlen örömöket éltek át, mikor szelíden hullámzó csípőjük lágyan egybeolvadt. A beteljesülés mámorának halk hangja csókjaik közé szorult, és a mindaddig visszafojtott vágy többszöri orgazmusba sodorta őket. Tristen a nő tarkóját tartva beletúrt a hajába és ahogy a szemébe nézett mély, doromboló hang hagyta el a torkát. Sötéten rajzolt szemének szenvedélyes pillantása folytatást követelt, amitől lihegő ajkaik újra egymásba kapaszkodtak.

Fedra lassan kicsusszant a karjaiból, és – mint egy küzdősport szakavatott mozdulataival – a homokba döntötte, és fölé került. Legyűrte a még rajta maradt ruhát, és átkeresztezte lábát a férfi derekán. Szédületes szeretkezésüknek csak a telt Hold volt tanúja, ami megvilágította érzékien összefonódó testüket.

Senki nem járt arra, és senki nem zavarta meg őket. Szerelmes légyottjuk hangjait elnyomta az égszínkék tenger egyenletes moraja, ami a dagály bekövetkeztével egyre közelebb, és közelebb húzódott hozzájuk.

Percekkel később már egymáson heverő, kielégült testüket lágy paplanként takarta be a partra ki-, és becsapódó hullám. Szavakba nem önthető csodájuknak abban a pillanatban vége szakadt, mikor Tristen telefonja üzenetet jelzett mellettük, a homokban.

Hangos csipogására mindketten odanéztek és megpillantották a nagybetűkkel írt üzenetet: „Hola Tristen! Megtaláltad a nőt?”

Az üzenet a legrosszabbkor érkezett. Akkor, mikor már Tristen meggondolta magát. Már nem akarta bántani a nőt… mert beleszeretett. Elvarázsolta és egyre jobban vonzódott hozzá, mialatt követte. Elhatározta, hogy továbbra is Lorenzónak adja ki magát, ha azzal elnyeri a szerelmét, de az üzenet elárulta.

Haragra gerjedt. Fedra Tristenre nézett, majd hirtelen lekapta róla rákulcsolódó lábait, és menekülni próbált. A férfi azonnal reagálva leterítette a homokba és a feje fölé fogta a kezeit, a combjára ülve pedig pillanatok alatt mozgásképtelenné tette.

– Lorenzo! – suttogta erőtlenül, könnye pedig azonnali utat tört a halántéka két oldalán.

– Elhitted, hogy ő vagyok? – kérdezte az arcába meredve kísérteties mosollyal Tristen.

– Igen! – sóhajtotta sípoló tüdővel a nő.

– Rosszul tetted! Én Tristen vagyok! Tristen Martinez Molina, Lorenzo az ikertestvérem volt. Azért jöttem, hogy megbosszuljam a bátyám halálát. – mondta hátborzongatóan, ahogy pillantását a nő szemébe égette.

Megfogta a nyakát és olyan erősen szorította, hogy Fedrának esélye sem volt lefejteni magáról a férfi kezeit – érezte, hogy levegője egyre jobban elfogy és elhomályosodik előtte minden.

Mielőtt eszméletét vesztette még egyszer utoljára visszatért emlékeibe Lorenzo és az, mikor a táncórán egymásba szerettek. (Dustin Richie-Sed De Ti) Tristen keze szorítón összezáródott a nyakán, sajátja pedig ernyedten hullt maga mellé, a homokba. Utolsó pillanataiban az a kedves arc volt előtte, aki Lorenzo volt – és aki Tristen brutalitásával végleg eltűnt előle.

Az 1981 július 17.-i kansasi táncversenyen történt épületomlás áldozatainak emlékére.