1945 Brennero, Olaszország

Anna
A háború végének híre közelgő örömöt hozott számunkra. A rádiók – amit anya és a nagymama reménykedve hallgatott – már pár napja ezt harsogták. Hittek benne, hogy apa végre hazatérhet a németországi harctérről.

A pár száz fős kis faluban csend volt és félelem, hisz az ausztriai határközelség minden ott lakót bujkálásra kényszerített. Csak a nagyon bátrak maradtak ott, és azok, akiknek nem volt hova menni, mint ahogy nekünk sem. Nagymama sokat mesélt nekem a háborúról, az elsőről. Mikor magam is átéltem a másodikat, még csak tizenöt éves voltam. Félelemmel hallgattam a történeteit, hogy ha katonát látok bújjak el amilyen gyorsan csak tudok. „A katona kegyetlen ember, pusztít és letarol mindent, ami szent és élő!” Ez az intelem megmaradt bennem, és mindig szót fogadóan elbújtam a házunk pincéjében, a padláson, vagy a pajtában.

A háború alatt minden este sötétedés után csak gyertyával világítottunk, így megtanultam hamar ágyba kerülni, reggel pedig a korai madarakkal ébredni.

Szerényen éltünk, de mindig volt mit enni, hisz három nő volt a háznál, így a napunk nagy részét a betevő megteremtésével töltöttük. Zöldséget termeltünk a kiskertünkben és volt néhány baromfi az udvaron. Három kecske és két birkánk is kóricált a füves udvaron, ami ellátott bennünket finom sajttal és tejjel.

A sajtkészítés tudományát már tizenévesen megtanultam nonnától, mamma pedig megtanított tésztát gyúrni meg paradicsomot préselni. Míg apám nem kényszerült a háborúba hentes volt a szomszéd kisvárosban, akkoriban igazán jól éltünk. De a háborús idők minket is megviseltek. Azt hittük már túl vagyunk rajta, mikor a rádió a végét harsogta, de egy napon mi is megtapasztaltuk a katonák kegyetlenségét, mert a kivonuló csapatok minket is leigáztak. Szó szerint ellepték a kis falunkat és kifosztották az emberek éléskamráit. Megették a házak lakóinak ételét, leölték az állataikat és meggyalázták az asszonyokat.

Amikor megláttam a kerten át közeledő egyenruhásokat egy pillanatra megmerevedtem. Tudtam, hogy ilyen esetben el kell bújnom, de a rádió hangja csengett a fülembe, miszerint már nem kell bujkálnunk.

Akkoriban megtanultam, és fel is ismertem a tedescók egyenruháját, így lábam automatikus futásra ösztönzött, mikor feleszméltem, hogy nem a szövetségesek jöttek a segítségünkre – de késő volt. Két katona gyorsuló léptekkel közelített felém, a többi a házunkba tört. Hallottam anya sikoltozását, ami még inkább felerősítette menekülési ösztöneimet, de mikor elkaptak a kinti zajok eltompultak előttem és csak a saját sikolyaim, meg a katonák parancsai hallatszottak a fülemben.

– Nein, Holger, es ist nur ein kleines Madchen! – kiáltott az egyik, aki már rajtam térdelt és letépte rólam a gombos ruhát. A társára nézett, amiből azt láttam, hogy ő a magasabb rangú, ezért nem mer neki ellenszegülni, mégis megpróbálta, és válaszát várva kérdőn nézett rá.

– Mach es schon! – ordította az idősebb, és a fejemhez lépett. Hátulról lefogott, a karomat és a vállamat durván a szalmára nyomta.

Sikoltoztam, kapálóztam, de befogta a számat. Megharaptam, mire véres tenyerével arcon csapott és újra ráparancsolt a fiatalabbik katonára.

– Mach es schon!

A katona rám hajolt – utána már nem emlékeztem másra, csak a fájdalomra és égszínkék szeme alatt a hosszú vágásnyomra. Percek alatt végzett velem, és mikor szégyenkezve begombolta a nadrágját a másik már kifelé rángatta. Zokogva húzkodtam magamra szakadt ruhámat, minden porcikámban remegtem, közben ijedten figyeltem őket, nehogy visszalépjenek. Láttam, hogy az ő keze is reszket ahogy visszagyömködi a zubbonyát és mielőtt a társa után szaladt volna bocsánatkérően rám nézett.

– Scuzi! – suttogta, és olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megbecstelenítésemet elkövette.

A hasam alját fogva nehézkesen felmásztam a létrán és elbújtam a fészer padlásterében. Órákig sírtam, szó szerint itattam az ott tanyázó egereket. Sötétedés után mertem csak előmerészkedni, mikor már régóta csend volt az udvaron. Akkor beosontam a házba és a számhoz kapva nyomtam el fájdalmas sikolyomat. Azt hittem már nincs több nedvesség a szemem mögött, de a könnyeim újra előtörtek. Mikor megláttam anyám élettelen, vérben úszó testét a konyhakövön kiterítve odarohantam és mellé térdeltem, de karja már nem ölelt át úgy, mint régen, hiába rángattam magamhoz. Anyám erős asszony volt, de mielőtt meghalt úgy végezte, mint én. Nagymama már nem volt olyan fürge, ő nem tudott menekülni, ezért neki csak egy golyót szántak.

Úgy éreztem nem tudok a házban maradni, ezért hüppögő sírás közben visszaosontam a fészerbe és az emberek társasága helyett inkább viseltem el az elejtett kukoricaszemre vissza-visszatérő egerek futkosó csapatát. Átaludtam az éjszakát, de másnap sem merészkedtem elő, mert folyamatosan morgó teherautók hangját és német vezényszavakat hallottam. Mikor árnyékokat láttam a rissz-rossz deszkaajtón elsuhanni biztonságosnak nem éppen mondható rejtekhelyem előtt még a lélegzetemet is visszafojtottam. Kezemmel átöleltem a bokámat és gombócba kucorodva feküdtem a szalma alatt, biztos voltam benne, hogy már az egerek szagát is átvette a testem. Mikor megéheztem követtem a kis cincogó állatok példamutató túlélési ösztöneit és elcsentem tőlük néhány általuk oly szorgosan összehordott kukoricaszemet. Vagy többet. Néhány marékkal is betömtem, az volt minden eledelem.

A következő nap sem tellett másképp. Az erőtlenségtől és az éhségtől nappal is aludtam. Késő délután lehetett, mikor újabb árnyékokat láttam a fészer ajtaja előtt. A szívem is kihagyott egy ütemet, mikor kinyílt a deszkaajtó és megpillantottam a német katonaruhát. Amilyen gyorsan csak tudtam lehúztam a fejem a padláson, de már késő volt, a katona meglátott. Szinte csak a szemem látszott ki a magamra nyalábolt szalmából, mikor az a kék szempár összetalálkozott vele. A szalmával ellepett testem ráklépésben araszolt a padlás legsötétebb zugába, mikor a katona már a létrán lépdelt felfele. Lassan közeledett, és mikor felért négykézláb mászott elém.

– Calmati! Calmati! – ismételgette, és a kezét előretartva, tört olasz szavakkal azt próbálta elmondani, hogy nem akar bántani. A kabátja alól elővett egy papírba csomagolt közepén kettétépett cipót, benne jól megtömött húsféleség és – talán a mi kertünkből lopott – saláta meg paradicsom volt. Felém nyújtotta, de eszem ágában sem volt elfogadni, rémülten feszítettem a hátam a fészer falának.

– Mangiare! – mondta, de én a fejemet ráztam. Amúgy is barna bőröm a kosztól még sötétebb lett, tudtam, hogy az én kék szemem is csak úgy világít a sötétben, mint az övé. Világosbarna, erős szálú, egyenes hajam ide-oda lengett, ahogy nemet intettem, ami biztos megtetszett neki, mert a másik kezével megfogta és az ujjai közé morzsolta. Közelebb húzódott, aminél közelebb már nem is tudott volna, tudtam, hogy sarokba szorultam. Megsimogatta az arcomat, és éreztem azt az ismerős szagot, ami a testéből áradt, nem volt rossz, de kellemes se, mert érződött rajta, hogy ő sem jutott vízhez az elmúlt napokban… hetekben.

– Mein name ist Karl! – mondogatta, és magára mutatott. – Karl, wie Carlo. Carlo.

Nem reagáltam, csak alig láthatóan bólintottam, mire felém mutatva az enyém után érdeklődött.

– Anna. – suttogtam hangtalanul.

Rövid bemutatkozása után nehézkesen összeszedte azt a pár mondatot, amivel bocsánatot kért tőlem, de én elfordítottam a fejem. Könny szökött a szemembe és pillanatok alatt végiggurult az arcomon. Óvatosan felém nyújtotta az ujjait és lágyan letörölte a könnyeimet. Megfogta az állam és maga felé fordította az arcomat. Kék szeme és szőke hajának élessége azt a bizonyos német orvost juttatta eszembe, aki a tökéletes egyedeket próbálta létrehozni a katonaságuk számára.

– Ne félj tőlem! – ismételgette már olaszul és lassan az arcomhoz hajolt. Puszit adott rá, egyet, kettőt, majd ajkát az ajkamra helyezte. Féltem és hangom belül sikítani akart, de tudtam, hogy puska van nála. Előttem volt mamma és nonna képe, és a szavaik: „mentsd az életedet”, ezért nem mertem ellenállni.

Szívem vadul kalapált és agyam azt kántálta, hogy ez a katona volt az, aki elvette gyermeki tisztaságomat, mégis álltam a csókját. Nedves ajka összenyálazta az enyémet, amit tizenötévesen visszataszítónak találtam, de ahogy egyre jobban simogatott a nyelvével rájöttem, hogy ez a fiú talán tényleg nem akar bántani. Látszott, hogy idősebb nálam, de az is, hogy nem sokkal. Talán a háború elragadta őt is, talán még nem is ismerkedhetett lányokkal. Parancsot teljesített azzal, hogy puskát fogott, mint ahogy parancsszóra tette azt is, amit velem tett.

Amennyire csak tudtam remegve a sarokba húzódtam, de tapogató keze a nyakamra siklott, majd lejjebb kúszott és lágyan széthúzta rajtam a szakadt ruhát.

Ösztönös reakcióm hirtelen feléledt bennem és gondolkodás nélkül pofon csaptam.

Feje megbicsaklott, tudtam, hogy azzal aláírtam a halálos ítéletemet. Mikor visszafordult felém lassan megfogta a kézfejemet és belecsókolt a tenyerembe. Kék szeme vágyakozva nézett végig rajtam, mikor újra megpillantotta a koromhoz képest fejlett mellemet. Végigsimogatta, majd a tekintetemet kutatva újra az ajkamra tapadt.

– Calmati! Calmati! – ismételgette, de én csak egy erőszaktevő katonát láttam lenne.

Ő mégis olyan szelíden játszott a mellemmel, mintha nem is az lenne, aki – ha a parancs azt kívánja – akár embert is ölne. Simogatása hatására elkezdtem valami furcsát és könnyedséget érezni.

Félelmem átalakult valami mássá és hagytam, hogy máshol is hozzám érjen. Talán a túlélési ösztön, talán más valami miatt engedtem neki, talán azt akartam, hogy mielőbb vége legyen.

Izmaim megfeszültek, mikor újra azt a heves lihegést hallottam a fülem közelében, mint akkor. Azt, ahogy a nyakamba fojtotta egyre erősödő vágyait és nyálas ajkai közé szippantotta a bőrömet. Hangjának tompa nyögése félelmet keltett bennem, a bárány voltam és ő a farkas. Most is ugyanolyan gyorsan szabadult meg a nadrágjától és ugyanolyan gyorsan tette meg azt, amit két nappal korábban azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal utána is velem maradt. Egész addig simogatott, míg meg nem hallottuk azokat a jól ismert vezényszavakat, amelyek a háború szörnyű valóságát hozták vissza csendes perceinkbe.

A következő napokban minden este visszajött. Akaratlanul is megváltozott bennem valami, mert már vártam, hogy besötétedjen és megpillantsam koszos, szőke haját a padlásfeljárón, ahogy óvatosan botladozik felfele.

Másnap gyümölcsöt hozott, harmadnap sajtot és egy levelet, amiben – gondolom segítséggel – megírta, hogy vissza kell mennie Németországba. Megígérte benne, hogy ha vége a háborúnak meg fog keresni. A levél végére leírta németországi címét és a nevét, amit sosem felejtek el, és amit mégsem adtam születendő gyermekünknek.

A háború végén férjhez mentem, a férjem pedig sajátjaként nevelte fel a kislányomat, ezért az ő nevét viseli, a keresztneve pedig – ahogy nekem is – neki is Anna lett.

 

2010 Olaszország, Szardínia

Aurora
Luca és én egy éve ismerkedtünk meg egy tánciskolában. Ő Szardínián él, én pedig az ország egyik legdélebbi és szerintem legszebb kis falujában Tropeában, ahonnan fenséges kilátás nyílik a tengerre és a Strombolira.

Mindketten Rómába járunk iskolába, ezért a legtöbb időt ott töltjük, távol a családunktól – szerelmesen és nagyon boldogan.

Az egyetemi órák mellett táncolni járunk egy ismert római táncstúdióba. Szenvedélyünk a tánc, ezért Luca stílszerű lánykérése örökre emlékezetes marad számunkra.

Igaz ez a megismerkedésünk után pár hónappal történt és az esküvő még váratott magára, de ez az alkalom volt az első… szó szerint az első mindkettőnk életében. Igaz húszéves vagyok, de azért nem volt még soha kapcsolatom, mert a nagyim mesélt néhány szomorú történetet a háborús időkről és azt hiszem az mélyen meghatározta a fiúkkal szembeni kapcsolatomat. Bevallom féltem tőlük.

Luca igazán jóképű fiú, fekete haja kisfiúsan göndörödik a füle mögött és a feje tetején. Hatalmas, mosolygós kék szemét – amit azt mondja a nagyapjától örökölt – kiemeli barna bőre és érzéki, vékony szája. Az én szőke hajszínemet és zöld szememet az apukámtól örököltem, akivel anya a főiskolán találkozott. Apa Ausztráliából származik, de miután az ottani nagyszüleim korán meghaltak apa végleg a délolasz faluba Tropeába költözött.

Luca azt mondja azonnal beleszeretett hosszú szempillámba és a hajam illatába, de egészen addig nem mert kezdeményezni, míg nem látta, hogy bizony ő is tetszik nekem. Sokat dolgozott a szülei birtokán Szardíniában, egy egész kecskefarmjuk volt, sajtot készítettek eladásra. Jól éltek, de azt mondja sosem volt ideje a lányokra.

Az első órákon még nem voltak kialakult párok, mert folyamatosan kapcsolódtak be többek is, így a tánctanár találomra osztott be bennünket, egyszer Lucával táncoltam, aztán volt két alkalom is, mikor egy magas, szőke sráccal, aki – mint kiderült – tolakodó szándékkal közeledett felém. Az egyik tánciskolai óra végén a tanár megengedte, hogy ott maradjunk gyakorolni, de kiderült, hogy a srácnak hátsó szándékai vannak.

Mikor szép lassan elszivárogtak a többiek én is indulni akartam, mert kezdett sötétedni. Október volt, emlékszem azokban a napokban sokat volt felhős az ég és rengeteget esett az eső. Elköszöntem tőle és indulni akartam, de a karomnál fogva visszahúzott és a falhoz nyomva akaratos csókjait az ajkamra szorította.

Megijedtem és ellenkezésemnek hangot adtam, mire szerencsémre kinyílt a bejárati ajtó és Luca lépett be rajta. Utólag elmondta, hogy a kollégiumi szekrénykulcsait hagyta az öltözőben. Meglátta, hogy a srác akaratom ellenére tart ott, ezért gondolkodás nélkül odarohant és ellökte tőlem.

– Azonnal engedd el! – kiáltott rá, és maga mögé vont, de a srác meglökte és egy fejjel magasabb révén fölé tornyosult.

– És ha nem? Ő velem táncol, ebbe te ne szólj bele!

– Ez nem a táncról szól! Mit akarsz tőle?

– Semmi közöd hozzá! Húzz innen haver!

– Úgy látom ő nem akar veled táncolni!

– A tanár együtt osztott be bennünket!

– Hadd döntse el ő, hogy kivel akar táncolni! – kiabáltak egymásra, mire ismét a véletlen mentett meg mindannyiunkat a közeledő balhétól.

A tánctanár is visszajött az épületbe, hogy bezárja az ajtót, ha mindenki elment már. Az acsarkodást látva a fiúkra mutatott.

– Ti ketten… ti ketten most menjetek haza, és a következő órát kihagyjátok! Mire visszajöttök a hölgy majd eldönti kivel akar táncolni! Most pedig hívok egy taxit Aurorának. Buona fortuna!

Így történt, hogy mire mindketten visszatértek nem volt kérdés én Luca mellett döntöttem. A srác ott volt még egy órát, aztán nem jött többé.

Már összeszokott partnerekkel táncoltunk, mikor az egyik órán a tánctanár megismertette a csoportot egy új koreográfiával. Eddig csak a standard táncokat tanultuk, de a bachata nevű dominikai tánc Lucát is, és engem is elvarázsolt. A többiek alig várták, hogy vége legyen az órának és hazamehessenek, mert túlságosan idegenek voltak számukra az új lépések.

Legyintettek és úgy köszöntek el tőlünk, mint két strébertől, akik nem tudják mire vállalkoznak.

– Ha tényleg meg akarjátok tanulni maradhattok, – mondta a tánctanár és otthagyta az asztalon a terem kulcsát – de a következő órán számonkérem! Azzal betette a projektoros kivetítőbe a bachata koreográfiájának videósorozatát, viccesen ránk kacsintott, és ő is búcsút intett. (Nandy Versátil-Sempre habla de mi, Slimane-Coeur de pierre)

A második számot többször is megnéztük és addig gyakoroltuk, míg tökéletesen nem sikerült.

Az egyik érzéki mozdulatnál Luca arca közel került az enyémhez és – mint ahogy a videóban is – imitáltuk, hogy az ajkunk összeér. Éreztük, hogy a túlságosan szoros és csípőhangsúlyos táncot nem véletlenül nevezik az egyik legerotikusabb táncnak. Mindkettőnk érzékeit felkorbácsolta, ahogy a négynegyedes ütemre lágyan hullámzik a testünk és izgatóan összemorzsolódik a csípőnk. Vágyaink önmaguktól keltek életre egymás iránt, és mikor Luca tenyere az arcomra simult nem tudtam ellenállni érzéki csókjainak. Ott, a teremben, érzéki hattyútáncunk közben éltük át azt a csodát, amivel megpecsételtük szerelmünket.

Tudom, hogy nem döntöttem rosszul, mikor az első alkalom után igent mondtam a lánykérésére, aminek nagy napja, vagyis az esküvőnk idén júliusban lesz, pontosan azon a napon, mikor az én szeretett nagyikám kereken nyolcvanéves lesz.

Az esküvőt Szardínián tartjuk, ahol Luca a szüleivel és a nagypapájával él. Az idős Carlo bácsi már nyolcvankét éves és segítség nélkül nehezen jár, mert a háború őt is megjelölte. Hallása és látása már nem a régi, és az a vágás sem múlt el az arcán, ami hosszan húzódott még mindig kék szeme alatt. Az értelmetlen háború magasztos eszméinek képviselői őt is leigázták és akarata ellenére parancsteljesítésre kötelezték. Carlo bácsi sokat mesélt a ház körüli munka közben Lucának azokról a háborús időkről, mikor neki is fegyvert kellett fognia szeretett országa ellen.

Egy fiúgyerek szeretett ilyen meséket hallgatni, mert a béke idejében el sem tudta képzelni milyen szörnyűségek voltak ezekben az őszinte mesékben. Carlo papa a mai napig is fájdalmasan emlékszik vissza rá, hisz még szinte gyerek volt, mikor rossz tettekre kényszerítette a birodalom. Az az ország és haza, ahol született és amit magáénak hitt, de a békét követően örökre elhagyott. Inkább vonult önkéntes száműzetésbe ezen a meseszép szigeten, mintsem, hogy egész életében maga előtt is szégyenkeznie kelljen az akkori vezetők önkényuralmi hatalomvágya miatt.

Itt alapított családot és itt született meg a fia is, aki az én Lucám apja lett.

Szeretem Carlo bácsit, mert őszinte, és belátja akkori hibáit, de biztos vagyok benne, hogy eltúlozza őket, mikor azt mondogatja: „rossz ember voltam, rosszat tettem.”

Nem faggatjuk ennél mélyebben, mert tudjuk, hogy amit tett, azt parancsszóra tette és nem is értjük azt, hogy miért mondja, hogy ő rossz, hiszen tizenhét évesen szinte még gyerek volt. Azt mondja nem ölt embert, így fogalmunk sincs miért érzi magát rossznak.

– A háború és az erőszak kétélű penge, ami néha erősebben sebzi meg a katonát, mint az áldozatot. – mondja sokszor, és olyankor percekig elmereng az emlékeiben.

Azt hiszem az esküvőnk napja a világ legszebb ünnepe volt. Luca fehér öltönyében úgy festett számomra, mintha egy férfimagazinból lépett volna ki, az én menyasszonyi ruhám pedig a legszebb disney-meséket meghazudtoló csodával tündökölt. Amikor megszólalt a Gramophone-keringő és táncra keltünk mindenki elismerően bólintott, hogy nemhiába jártunk a táncórákra.

Az első tánc után a szüleinkhez léptünk és megcsókoltuk őket, de mikor megpillantottuk a nagyszüleinket földbe gyökerezett a lábunk. Apa és anya bemutatta egymásnak a két idős embert, de pillanatok alatt rájöttünk, hogy elkéstek – ők már ismerik egymást.

Luca is, és én is azokon a háborús történeteken nőtünk fel, amelyeknek mindig az volt a vége, hogy „volt ott egy lány” és „volt ott egy fiú”, de semmi többet nem tudtunk meg róluk. De akkor és ott minden világos lett, Carlo bácsi volt Karl és az én nagyikám az a tizenötéves Anna, aki annak idején a háború szörnyűségei alatt az emberi brutalitást átélve mégis egymásba szeretett.

A háborúskodás teljesen idegen embereket is
formálhat ágyastársakká.
(Mackenzie Miller)

A háború előhívja a démonokat az angyalok közül.
(Pierce Brown)
… és fordítva. (a szerző megjegyzése)